Beszálltam az öreg furgonjába és csendben vártam, amíg
elindulunk. Behajtottunk az egyik gyorsétterem autós kiszolgálójába, ahol
kérdés nélkül rendelte nekem a kedvencemet és már hajtottunk is tovább.
Nem kérdezősködtem egészen addig, amíg ki nem értünk a
városból.
- Hova is megyünk egészen pontosan?- kérdeztem tele szájjal,
miközben áthajtottunk a városközponton.
- Megtennéd, hogy nem úgy eszel, mint egy állat?- kérdezte
vigyorogva, de a gondterhesen összevont szemöldökei mást árultak el.
- Nem értelek- mondtam, miután lenyeltem a falatot. – Mi van
veled? Beszólsz a ruhámra, aztán a kajálásomra. A fejedre ejtettek?- Azért nem
érettem, mert ő volt talán az egyetlen ember, aki ezeket sosem emlegette fel
nekem és egy kissé szíven ütött, hogy már tőle is ezt kellett hallgatnom.
Rám nézett, valamit mondani akart, de valamit meglátott az
arcomon.
- Basszus Liz, tiszta maszat vagy!- Bosszankodott.
- Oké, finnyás uraság- kiáltottam fel és a visszapillantó tükörben
rendbe szedtem magam. – Így már jobb?
- Mondjuk- fintorgott, de aztán elnevette magát.
- Szóval, merre is tartunk egészen pontosan?- kérdeztem ismét.
Kezdtem kicsit pánikba esni, mert már a köves útról is letértünk és az erdőben
hajtottunk.
- Mielőtt odaérünk, mondanom kell pár dolgot- mondta és
leállította a motort. Szembe fordult velem és mélyen a szemeimbe nézett.
- Oké, akkor most következik valami kínos vallomás a
szexualításodról? - kérdeztem félig nevetve. Ez voltam én, ha lehetett,
megpróbáltam elviccelni a dolgokat. Még mindig jobb volt, mint amikor egy
másodperc töredéke alatt kaptam fel a vizet.
- Megpróbálnád komolyan venni?- Kérdezte szemrehányóan.
- Igen, bocs- feleltem és ránéztem.
- Én, ahogy te, szóval mi nem ebben a világban születtünk. Egy
másik világ az otthonunk, ahonnan el kellett, hogy menekítsenek a szüleid,
amikor még csecsemő voltál. Azért voltam mindig melletted, mert én vagyok az
Őrződ. Az a feladatom, hogy minden bajtól és rossztól megóvjalak, fizikailag és
szellemileg is. Most vissza kell, hogy térj a szülőföldedre, mert itt már túl
veszélyes számodra. – Elég sok infó volt egyszerre, pár percig nem is tudtam
megszólalni. Oliver lehet azt gondolta sokkot kaptam. Én viszont azon
gondolkodtam, hogy nevetésben törjek ki vagy sírni kezdjek. Először el sem
akartam hinni, hiszen abszurd volt az egész, olyan hihetetlenül hangzott.
De ha
belegondoltam mindabba, ami az elmúlt pár hónapban történt, ha átgondoltam,
hogy Oliver tényleg mindig ott volt mellettem, hogy mindig ő keresett és hiába
voltam vele undok vagy küldtem el a francba, mindig ő keresett és bocsánatot
kért, mintha az ő hibája lett volna minden, hogy soha sem hagyott el.
- Csak egy perc és lesznek szavaim- nyögtem és visszamerültem
az emlékek közé. Amikor Oliver ott termett, ha szükségem volt rá, pedig elvileg
a közelben sem volt. Amikor ketten együtt töltöttük el a hétvégéket, ha a
szüleim távol voltak. Hogy akárhányszor bántottak a suliban, ő megvédett. Hogy
már egész kicsi korunkban tudta, hogyan kell ellátni egy sebet. Vagy amikor a
születésnapomon olyan hirtelen kapott el, mielőtt elestem volna.
- Nem várom, hogy rögtön elhidd- kezdett bele, de nem hagytam,
hogy befejezze.
- Tegyük fel, hogy elhiszem. Akkor is, mit keresünk mi itt a
semmi közepén? – Úgy gondoltam lesz, ami lesz, belemegyek ebbe az egészbe,
maximum a végén jót dühöngök Oliver hülyeségén.
- Hazaviszlek, de egyedül nem megy. Kérlek, maradj csendben,
tudom, hogy nehéz lesz, de csak akkor szólalj meg, ha kérdeznek. Megértetted?-
Ő is nagyon jól tudta, hogy ha fenyegetve éreztem magam, akkor hajlamos voltam
bunkó beszólásokkal hárítani a feszültséget. Nem jó tulajdonság, de meg volt és
meg is van a mai napig.
- Most miért? Olyan beszédes lennék?
- Liz, csak nem akarom, hogy bajba keveredj. Így se kéne még
visszavinnelek, még egy évet várnom kellett volna, de így hogy az a nyomorult
királynő a nyomodban van, nem halaszthatom tovább- hadarta.
- Te tudod ki ő?- kérdeztem elképedve.
- Sajnos- mondta és a kezei ökölbe szorultak. – Gyere, ne
várassuk meg őket. – Még meg akartam kérdezni, hogy mégis kiket, de egyetlen
pillantással elhallgattatott.
Kiszálltunk az autóból és elindultunk befelé az erdőbe.
Egyszer csak egy kisebb, szabályos kör alakú tisztásra értünk. Már alig volt
hó, de minden kopár volt. Alig vártam a tavaszt, alig vártam, hogy újra zöldbe
boruljon minden, hogy ne kelljen öt réteg ruhában elindulni mindenhova, elég
legyen csak egy könnyű dzseki vagy egy pulcsi.
Senki sem volt ott, csak apró zajokat hallottam a hátam
mögött. Aztán egyszer csak szél támadt és a télről ott maradt száraz levelek
elkezdtek kavarogni. Négy, egymástól egyenlő távolságra lévő helyen a levelek elkezdtek felfelé emelkedni és alakot ölteni. Pár másodperc múlva négy ember jelent meg előttünk. Egymás
mellett álltak és engem néztek.
Két férfi és két nő.
- Üdvözlünk téged, Elizabeth! Az én nevem Callisto- szólalt
meg a baloldalon álló, magas, rettentően karcsú nő. A haja a szélcsendben is
szállt. Világosszőke, egyenes és vékonyszálú haja volt. Ő valószínűleg nem
érezte a hideget, mert a ruhája anyaga is vékonynak látszott. Olyan volt a
világoskék ruha, mintha csak a levegő tartaná a testén. Ahogy a másik három, az
ő bal kezében is egy jogar volt. Az övé fehér fából készült, sima volt a
felülete és a tetején egy gömb volt, ami áttetsző volt, akár a hegyi
kristályok. Az ő nyakában is enyémhez hasonló medál függött, olyan kőből, mint
a jogara. A stílusa eléggé fennkölt volt, de mégis simulékony.
- Engem Tristan-nak hívnak- vette át a szót, a második ember,
egy férfi. Zöld mellény és cipő volt rajta, barna inggel és nadrággal. Pár
centivel alacsonyabb volt, mint Callisto, de sokkal izmosabb. El tudtam
képzelni, ahogy simán hajigál sziklákat. Vörös, göndör haja volt. A jogara
világosbarna fából készült és göcsörtös volt. A tetején lévő kristály, ahogy a
medálja smaragdhoz hasonló színű volt. Barátságosnak tűnt, amolyan
vendégszerető fickónak.
- Az én nevem Freya- mosolygott rám a másik nő. Alacsony volt,
majdnem annyira, mint én. Hosszú, hullámos barna haja a derekáig ért. Kék
ruhában volt, ami gyönyörű volt, a maga nemes egyszerűségében. Ő egy sötétebb
köpenyt is viselt felette, aminek a kapucniját a fejére vette. Az ő jogara sötétkékes
színben játszott és a kristály zafír színű volt, akárcsak a medálja. Végig rám
mosolygott, nagyon közvetlen volt, olyan ember, aki rögtön szimpatikus lesz.
- Én pedig Castor vagyok- mutatkozott be a negyedik jelenlévő
is. Középmagas, átlagos testalkatú férfi volt. Fekete hajjal és sötét
szemekkel. Bordó és fekete ruhákat viselt. Az arca telis tele sebhelyekkel.
Vasmarokkal szorította a jogarát, ami fekete volt és egy ugyanolyan kőből
faragott gömb volt benne, mint az én medálom, és az ő medálja is ugyanolyan
volt.
Segítségkérően fordultam Oliver felé, aki egy lépéssel
mögöttem állt és épp akkor tette a nyakába a zöld medálját. Ezután fél térdre
ereszkedett a megjelentek előtt. Nem is tudtam, mit kéne tennem, így követtem a
példáját.
- Állj fel, semmi szükség erre most. Itt az ideje, hogy
induljunk, baljós jeleket látok erre- szólt Callisto. Oliver felállt és intett
a fejével, hogy kövessem. Nagyot nyeltem és a szürke ég felé néztem. Fogalmam
sem volt, hogy mi vár rám.
A hatosunk egy körbe állt. Mind középre tették a jobb
kezüket. Némi hezitálás után én is azt tettem, amit ők. Néhány pillanat múlva
fény kezdett derengeni a tenyerem alatt. Az arcukra kaptam a tekintetem, de már
csak elmosódott foltokat láttam.
Éreztem, ahogy a talaj kiszalad a lábaim alól. Minden levegő
kiszorult a tüdőmből, a kontyomból kiszabadult tincseket szél cibálta. Szorosan
lehunytam a szemem. Úgy éreztem, hogy a nemrég elfogyasztott hamburgerem
mindjárt kikívánkozik és éreztem, ahogy az egész súlyom a jobb kezemre
nehezedik.
Egyszer csak ismét szilárd talajt éreztem a lábaim alatt,
ami annyira meglepett, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és hátra is estem. A
fenekem fogta fel az ütést. Majdnem feljajdultam, de minden levegő bennmaradt a
tüdőmben, amikor kinyitottam a szemem.
Egy hatalmas és gyönyörű teremben találtam magam. Magad,
boltíves plafonnal és hatalmas ablakokkal. A falak vajszínűek voltak, arany
díszítéssel. Az egyik sarokban hangszerek álltak. Felismertem bennük a
zongorát, a hegedűt vagy csellót, de mégis máshogy néztek ki. Plusz alkatrészek
voltak bennük vagy épp más méretűek voltak. Az egész terem úgy nézett ki,
mintha egy középkori kastélyba csöppentem volna, ahova manapság már csak
turistaként juthat el az ember.
Oliver rögtön ott termett felettem és aggódva nézett rám.
Segített feltápászkodni, majd azt kérdezte:
- Jól van, hercegnő?
