2013. június 18., kedd

6. fejezet - Az álom

Már három hónap eltelt a szülinapom óta. Három hónap, amik úgy rohantak el a fejem felett, hogy észre sem vettem. Minden hétvégén versenyeztem és alig volt pár szabad percem, de a szezon lassan a végéhez közeledett, már láttam a fényt az alagút végén.
Hét közben a suli és a pálya között ingáztam és néha még haza is mentem aludni. Voltam versenyeken Európában, és otthon is és mindegyiken az első ötbe kerültem, soha életemben nem ment még annyira a korcsolya, mint akkor. Ezt talán annak köszönhettem, hogy valamiért sokkal magabiztosabbnak éreztem magam a pályán.
Bár, ha valahol egyedül voltam nyugtalan pillantásokat vetettem minden sötét sarokba támadástól rettegve, a jég volt az egyetlen hely a hatalmas világban, ahol meg tudtam feledkezni minden őrültségről, ami lassan, de biztosan az őrületbe kergetett.
A szenvedélyes tréningnek is meglett az eredménye, bejutottam az amerikai csapatba, vagyis 2014-ben irány Sochi, az olimpia. Amikor megkaptam az értesítő levelet el se mertem hinni és egy óriási kő esett le a szívemről, életem álma már beteljesülni látszott.
Amikor nem a jégen siklottam vagy a pálya mellett nyújtottam, az igazi szüleimet is kerestem. Nem egy álmatlan éjszaka alatt böngésztem az összes létező közösségi oldalt, szinte eredménytelenül. A Dragomir szerencsére nem volt túl gyakori név, így összesen hat embert találtam. Ebből a hatból ketten már egy idősek otthonában éltek és az utolsó lélegzetvételeiknél tartottak. Ketten kínaiak voltak, így őket is kizártam. Egy nő, Maria azt mondta, hogy soha sem született gyereke és nem is fog és az utolsó férfi, John, akivel személyesen is találkoztam, azt mondta, hogy eddig azt sem tudta van más is ilyen névvel a világon.
Az én kutatásom így véget ért, de anya is rengeteget segített, ő kutatta azokat, akik nevet változtattak. Arra az eredményre még várnom kellett.
Az új medálomat is elvittük pár ékszerészhez, de azt mondták, hogy még csak nem is láttak hasonlót soha, és hogy nem rubint van benne, csak úgy néz ki, valamilyen más drágakő. Volt, amelyikük az egész vagyonát odaígérte volna, ha neki adom a medált, de nem voltam hajlandó megválni tőle. Valamiért azt éreztem, hogyha rajtam van nem érhet baj, mintha egy második apró szív vert volna a mellkasomon.
A suliban magányosabb voltam, mint valaha. Miután visszautasítottam Davidet, mindenki nagyképűnek és sznobnak gondolt, azután meg, hogy egyedüliként, az itthoni csapatból, bejutottam az olimpiai csapatba egyenesen gyűlöltek.
Oliverrel azóta sem beszéltem, egyetlen szót sem, a köszönésen kívül. Az iskolában olykor majdnem odamentem hozzá és elkezdtem bocsánatot kérni, csakhogy legyen egy lélegző lény, akivel beszélhetek bizalmasan, de mindig lenyugtattam magam, nem én vagyok az, aki kezdeményezni fog.
De nem álltathattam magam sokáig, őrülten hiányzott a legjobb barátom. Azt akartam, hogy üljön le mellém és türelmesen hallgassa meg a bajaim, mint mindig, aztán viccelődjön valami tökre nem témához kapcsolódó dolgon és jó kedvre derítsen.
De akármennyire is kezdett kijönni rajtam a kimerültség, akármennyire is magányosnak, elhagyatottnak éreztem magam a legborzalmasabb dolgok nem ezek voltak.
Minden nap láttam a támadómat. Minden áldott nap ott állt a suli előtt, amikor kijöttem, a boltnál, amikor beszaladtam valami kajáért, a pályánál, a házunknál az út túloldalán. Mindig. Soha sem láttam pár pillanatnál hosszabb ideig, nem láttam, hogy utánam hajtott volna egy kocsival. Lassan tényleg kezdtem azt hinni, hogy csak megőrültem.
A legszörnyűbbek az álmaim voltak, amik után már nem csak hittem, tudtam, hogy velem nincs rendben valami. Minden éjjel álmodtam és minden éjjel sikítva riadtam fel, folyt rólam a víz és úgy éreztem, mintha kiléptem volna a testemből és akkor tértem volna vissza.
Egy erdőben sétáltam, a rendkívül elegáns pindúrpandúros pizsimben. De az erdő nem volt szokványos, az fák ágait, az apró virágokat, mindent jég vett körül. A fákon ott voltak a leveleik, jégpáncélban, mintha egyik pillanatról a másikra jött volna a megállíthatatlan fagy.
Majd minden este egy kicsivel tovább jutottam az álmomban.
A következő éjjel már azt is megfigyeltem, hogy egyetlen állattal sem találkoztam, és még a patak is úgy be volt fagyva, hogy simán ráléphettem a jégre. Miközben arrafelé lófráltam neszezést hallottam. Először megörültem, azt hittem látni fogok egy vadat végre, egy kis életet a halott erdőben, de nem. Egy magas alak közelített felém. Már pusztán a járásáról felismertem, az a férfi volt, aki folyton követett.
Fennségesen mutatott a szőke hajával és a hideg kék szemeivel a fehér-kék tájon. Sötét kabátja combközépig ért. Velem ellentétben úgy tűnt, mintha ő fázna. Ügyesen, szinte táncos módjára kerülgette a lehajló ágakat, amik alatt én simán átfértem.
Megdermedve figyeltem, ahogy felém tart és nem tettem semmit, szinte odafagyott a lában a talajhoz, hiába éreztem úgy, mintha szobahőmérsékleten álldogálnék.
Pár lépéssel előttem állt meg és átható tekintettel fürkészett. A szeme kísértetiesen hasonlított valakiére, és beletelt pár napomba, míg rájöttem, hol láttam ugyanazt a szempárt már.
Elég fura körülmények között. Ugyanis az új kűrruhámat próbáltam, amikor belepillantottam hosszú napok óta a tükörbe és ledermedtem. Az én szemeim voltak, ugyanaz a szín és ugyanaz az alak.
Egy másik este a hosszú feszengés után végre megszólalt az álmomban:
 A hangja mély volt, dallamos. Ha más helyzetben lettem volna, szívesen hallgattam volna órákon keresztül.
 - Üdvözöllek a Jég országában!- mondta és meghajtotta a fejét. - Azt hitem, már sohasem láthatlak itt, sokáig tartott, míg megtörtél.
Nagyot nyeltem és azt fontolgattam mit kérdezzek először, de úgy gondoltam a legegyszerűbbel kezdem:
- Ki vagy te?
- A nevem Edmund- mondta. A megjelenése a beszéde, minden olyan volt, mintha lenézett volna, akárcsak a menők a lúzereket a suliban.
- Miért követsz mindenhova?- A hangom magabiztosan csengett, ahhoz képest, hogy majdnem összepisiltem magam a félelemtől és minden erőmmel azon voltam, hogy felébredjek.
- Azért, hogy biztos legyek benne, nem álltál még a másik oldalra- válaszolta látszólag készségesen, de éreztem, hogy kezd elfogyni a türelme.
- Szóval több oldal van?
- Elisabeth, ha velem jössz minden kérdésedre megkapod a választ- kerülte ki a feleletet.
- Azt sem tudom, most hol vagyok- fakadtam ki és segítségkérően néztem rá.
- Gyere velem ennek a királyságnak az úrnőjéhez és Ő minden kérdésedre válaszolni fog- felelt és mosolygott. Azt vártam, hogy jeges lesz az a vigyor, de nem. Volt benne valami, ami melegséget árasztott.
- Rendben, veled megyek- bólintottam némi habozás után. Úgy voltam vele, hogy akármennyire valóságos is, az egész csak egy álom és bármit megtettem volna, hogy kapjak pár választ, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem vagyok őrült.
Elindultunk az erdőn keresztül, egymás mellett. Nagyjából Edmund mellkasáig értem, bár én mindig is borzalmasan alacsony voltam. Úgy látszott ő tudja merre tart, bíztam benne, hogy nem egy szakadék szélén fogunk kikötni.
Nagyjából tíz perc után kiértünk a fák közül. Egy hatalmas síkság terült el előttem, aminek a közepén egy kastély tört a felhős ég felé. A tornyok csúcsai már a felhőkben értek véget, amikből lassan szállingóztak a hópelyhek.
Ahogy közeledtünk rájöttem, hogy a falai nem fehérre vannak festve, azok is jégből voltak. Ámulatba ejtő volt a egész, ahogy beléptünk a belülről is csupa hó és jég épületbe. Sehol egy árva lelket nem láttam ugyan, de mindenhol fényesre volt csiszolva minden felület, a jégasztalkákon álló jégvázák is kifogástalanul festettek.
Soha sem tudtam volna ott élni, de elképesztő volt, ahogy a puszta tökéletesség áradt mindenből.
Végül egy hatalmas terembe értünk. Iszonyat magas, boltíves plafonnal. A terem végében egy emelvényen trón magasodott. Szintén jégből készült és a támlájából hegyes fogak mutattak az ég felé.
Körbefordultam, de még mindig nem láttam senkit, viszont amikor ismét a trónra néztem kilépett mögüle egy nő.
Középmagas volt, a haja szinte fehér. A bőre olyan fehér, mint a hó és a szemei kékek, mint a jég. Fehér szőrméből készült palást nehezedett a vállára, bal kezében pedig egy jég jogart tartott, aminek a vége sejtelmesen világított. A jég koronája meg sem mozdult a fején, miközben könnyed léptekkel elért hozzánk.
Úgy mozgott, mintha nem is érintené a földet, olyan elegáns volt a megjelenése, mint amilyen csak egy mesebeli királynőnek lehetett. Már a mozdulatai is lehengerlőek voltak, azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány.
Aztán megszólalt, éles, mégis csilingelő hangján.
- Itt vagy hát, Elisabeth- szólt. A nevemet úgy ejtette, mintha mindig is azt gyakorolta volna, hogyan lesz a legtökéletesebb a hangzása. - A nevem Anarisz, a Jég királynője vagyok.
- Nagyon örülök- válaszoltam. A hangom olyan volt az övé mellett, mintha akkor szólaltam volna meg először, éretlen és méltatlan.
- Régóta figyellek és tudom, hogy válaszokat akarsz- jelentette ki. - A kérdés csak az, meddig vagy hajlandó elmenni a válaszokért.- Fenyegető volt a hangja, mégis nyájas, de annyira az uralma alatt álltam, hogy akár az életemet is odaadtam volna a válaszok nélkül is, csak kérnie kellett volna.
- Mit szeretne a válaszokért?- kérdeztem és közelebb léptem hozzá egy lépést. Le sem tudtam venni róla a tekintetem, olyan tökéletes vonásai voltak, mint egy márványszobornak.
- Szerencsédre nem vagyok telhetetlen, mindössze egyetlen, aprócska dolgot kérek. Had érintsem meg egy percre a medálod- búgta a fülembe. Készségesen nyúltam hátra, hogy kikapcsoljam a láncot és közben megláttam, hogy neki is hasonló van, csak kékben. A mellette álló Edmund nyakát is megnéztem, akinek az enyém pontos másolata függött a mellkasán, de az félig meg volt fagyva.
Nem tulajdonítottam ennek semmi különösebb jelentőséget a tenyerembe fogtam a medálomat és felé nyújtottam. Mohó tekintettem nyújtotta ki a kezét, azt várta, hogy beleejtsem a markába.
Az apró ékszer mintha tényleg vert volna  szíve, aprókat rángatózott a tenyeremben, sokkal gyorsabban, mint máskor.
Ott lógott már az apró, piros kő a királynő tenyere felett, amikor felébredtem. Mintha lerántották volna a fátylat, az előbb még olyan kecses kezét hirtelen karmokká görbülő tenyérnek láttam, a szemei természetellenesen kéknek tűntek és arckifejezésén nyoma sem volt kedvességnek vagy bájnak.
Megdermedt a kezem a levegőben. A királynő türelmetlenül meredt rám.
- Na ide adod?- kérdezte. Már a hangja sem volt olyan ámulatba ejtő, átlagossá vált.
- Nem- jelentettem ki és gyorsan visszakapcsoltam a láncot a nyakamba.
- Még egy utolsó esélyt adok- kezdte vészjóslóan. - Ide adod a láncot vagy a holttestedről vegyem le? - Már meg sem próbált kedves lenni. Kétségbeesetten kezdtem hátrálni és csipkedni magam, hátha felébredek, de hiába.
Valakibe beleütköztem. Vagy tíz katona állt mögöttem, jéggel borított, ezüst páncélban. Amikor megfordultam rám szegezték a dárdáikat és könnyedén körbevettek.
Hirtelen megéreztem a hideget, amit addig is kellett volna, a csontomig hatolt a fagy, rögtön vacogni kezdtem.
- Szóval nekem adod a medálodat?- tette fel ismét a kérdést. A katonák mögött már a levegőben lebegett és villogó szemmel meredt rám.
- Soha! - kiáltottam és köptem egyet.
- Úgy látszik bátor kislánnyal van dolgom, engedjétek, majd én elbánok vele- mondta és kacagott, miközben elé löktek és ő ismét a földön állt vagy legalábbis mindössze pár centivel felette lebegett.
- Miért kell magának az én medálom?- kérdeztem, csakhogy időt nyerjek és valahogy menekülőre foghassam.
- Megmondtam, a válaszokat akkor kapod meg, ha a medál a tenyeremben van- nevetett és egy ezüst kard villant a jobb kezében. - Na mi az? Meg sem támadsz?- Azzal a lendülettel felém vágott és felhasította a felsőm  ujját. Forró vér kezdte átitatni az anyagot, bár nem éreztem a szúrást, a bőröm már teljesen átfagyott.
- Ébredj már fel Liz!- mondtam, csak magamnak, de mégsem sikerült.
- Ennek az álomnak akkor van vége, ha én mondom- nevetett kegyetlenül és ismét felém suhintott. Akkor sikerült elkerülnöm a vágást. A meglepődöttségét kihasználva egy már tornán jól begyakorolt szaltóval átugrottam egy alacsonyabb katona felett és az ajtóhoz rohantam. Már csak pár lépésre voltam tőle, amikor jeges szél kapott a hajamba és éreztem, ahogy éles hópelyhek vágják meg az arcomat. Magam elé kaptam a karjaim és visszafordultam.
A királynő tajtékzott a dühtől. Több méterrel a föld felett lebegett. Tőle indultak a jeges szélcsapások, és hópelyhek keringtek körülötte, mint a bolygók a Nap körül.
- Engem ne próbálj meg kijátszani, mert annak szörnyű vége lesz!- mennydörögte és egyre közelebb jött hozzám.
Kétségbeesve sikoltottam fel, amikor meghallottam egy olyan hangot, ami nem illett a környezetbe.
Oliver hangját hallottam meg, de őt magát nem láttam. Engem szólongatott, és mintha a vállamon éreztem volna kezeit. Éreztem, hogy az ébredés csak egy karnyújtásnyira van és a királynő is szembesült ezzel.
- Ne! Még nem végeztem veled!- ordította és felém hajította a kardját.
Megcsillant az élén a fény és süvítve szelte át a levegőt, pontosan felém tartva.
Szorosan lehunytam a szemem és Oliver hangjába kapaszkodtam, az érintésébe.

Sikerült felébrednem. Sikítva ültem fel az ágyamban. Éreztem, ahogy a nedves hajam a tarkómhoz és a homlokomhoz tapad, de mégis majd megfagyok. Éreztem, ahogy sajog a karom, ahol az álmomban megvágott a királynő. Oda néztem és láttam, ahogy tényleg vérzik a karom. Megszédültem és azért fohászkodtam, hogy még mindig egy álomban legyek.
Oliver hirtelen a lábamhoz ült az ágyon és fürkészve nézett.
Akkor szakadt el a cérna, a hosszú hónapok nyomása és zaklatottsága kitört rajtam. Oliver karjaiba dőltem, a vállába fúrtam az arcom és zokogtam, zokogtam, magam se tudom mennyi ideig. Ő türelmesen ült és várta, hogy mindent kiadjak magamból, meghallgatott mindent, amit elmeséltem neki.
Hiába távolodtunk el egymástól, ő volt a legjobb barátom.