Ha valaki talán idetévedne, akkor közzétennék pár blogot.
Először is:
http://lifewithzaynmalik.blogspot.com Ezt a blogot egy nagyon kedves barátnőm írja :) http://kissofdeath1d.blogspot.com Őt pedig ketten szerkesztik :) Ha eleged van a szerelmes, csöpögős sztorikból, akkor tudom ajánlani :)
Aztán pedig:
http://
www.skyesandjonas.blogspot.hu
www.wewatchedamotionpictureinthesky.blogspot.hu
Ezeket pedig drága Katie barátnőm írja :) Tehetséges a lány, szóval hajrá! Ne habozz kattints! :)
Rám vall, hogy elfelejtettem a születésnapomat. Hisz mondj még egy lányt, aki elfelejti a 17. szülinapját. Pár héttel azelőtt még eszemben volt az egész, de aztán teljes gőzzel koriztam, meg a suliban is javításba kezdtem és teljesen kiment a fejemből.
Zavarba jöttem és elpirultam rögtön. Szerencsémre anya azonnal kivált a tömegből és odaállt mellém. Sokan jöttek oda és gratuláltak nekem, megöleltek vagy megpusziltak. Olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna. Automatikusan csináltam, amit kellett, de nem igazán voltam ott. Akkor tértem csak magamhoz, amikor anya felvezetett a szobámba.
- Jól vagy kicsim?- kérdezte aggódva.
- Persze- mosolyogtam rá. - De nem kellett volna ekkora felhajtás.
- Csak egyszer 17 az ember- nevetett és a szépítkező asztalomhoz ültetett. Kiszedte a hajgumit a hajamból és elkezdte a csomókat kiráncigálni belőle.
- Nem lehetne egy kicsit finomabban- érdeklődtem, miután már lassan ott tartottam, hogy elsírom magam a fájdalomtól.
- Ha fésülködnél, akkor nem lenne ilyen gond- mosolygott kedvesen a tükörképemre.
- Ha megengedted volna, hogy levágassam a hajam, akkor nem lenne miről beszélni- tettem keresztbe a karjaim.
- Kész is- mondta elégedetten. Kikészítettem neked egy ruhát az ágyadra, vedd fel- adta ki az utasítást és a hangneméből tudtam, felesleges lenne elkezdenem veszekedni vele.
Egy tengerkék ruha volt, fekete mellrésszel. Tüll kék része gyönyörűen szállt, ahogy sétáltam a szobámban. Belebújtam egy fekete magassarkúba és visszaültem anyához. Kisminkelt és még babrált valamit a hajammal.
- Kész is vagy- jelentette ki és a tükör felé fordított. Remekül mutattam.
Hosszú, hullámos hajam ki volt engedve és fényesen omlott le a hátam közepéig. Enyhe sminkem kiemelte a szemeim és a ruha egyszerűen mesésen állt rajtam.
- Nahát- csodálkoztam.
- Olyan gyönyörű vagy kicsim- mondta anyu és megfogta a kezeim. - De van itt még valami- kezdte és leült az ágyam szélére. Odatelepedtem mellé. - Soha nem akartam előled titkolni, hogy örökbe fogadtunk és ez így is van jól. De a történetét nem meséltem még el, hogy hogyan találtunk rád. Alig voltál fél éves, amikor az ajtónk előtt hagytak téged, Liz. Ott voltál, kicsi, vörös hajú lány és rögtön tudtuk, hogy nem adunk árvaházba.
De nem ment minden a tervek szerint és szörnyen bűntudatom van emiatt. Ugyanúgy szeretünk, mint a bátyádat, de annyira bánt, hogy nem tudtunk veled is annyi időt tölteni.- Anya szünetet tartott nem tudta, hogyan folytassa és a könnyei is elkezdtek potyogni. Szorosan átöleltem.
- Ne sírj!- suttogtam. - Nem hibáztatlak titeket ezért. Bármilyen hihetetlen,de érettebb vagyok én annál- mosolyogtam. Néha bosszankodtam amiatt, hogy a dadák neveltek fel és rosszul esett, de megértettem, miért alakult így.
- Egy szó, mint száz- szólalt meg ismét. - egy boríték volt csak veled a mózeskosárban. - Felém nyújtotta a levelet. Remegő kézzel fordítottam meg. Régimódi, viaszból nyomott pecséttel volt lezárva. Felnyitottam és óvatosan húztam ki a papírt. Cikornyás betűkkel volt pár sor írva rá.
Röviden a nevem, a pontos születésnapom és hogy vigyázzanak rám, meg két név. Juliet és Alexander Dragomir. Semmi személyeskedés, csak puszta tények, közlések.
A borítékban volt még egy nyaklánc is. Arany láncon függött egy rubint. Nem volt tökéletes, de a fények gyönyörűen tükröződtek a felszínén. Elképedve néztem a tenyeremben fekvő ékszert, de anya egyszer csak kivette onnan és kérdés nélkül a nyakamba akasztotta.
- Ez az örökséged, drágám- mondta mosolyogva és megszorította a kezem.
Együtt indultunk vissza a földszintre. Rögtön a kajás asztalok felé siettem, de minden percben megállított valaki beszélgetni. Amikor végre megkaparinthattam egy süteményt és már nem korgott a gyomrom sokkal jobban éreztem magam.
- Liz- szólalt meg mögöttem a bátyám. - Itt lenne a születésnapi ajándékod tőlem, meg anyáéktól.- Azzal felém nyújtott egy ékszeres dobozt. Óvatosan nyitottam ki. Egy karkötő volt benne, amiről apró medálok lógtak. Rögtön könnyezni kezdett a szemem, amikor rájöttem. A kis medálok egy-egy családi élményt jelentettek. A párizsi nyaralásunkat, a békavadászatot, az óriáskerekezést.
Adtam egy jó szoros ölelést a bátyámnak.
- Nagyon köszönöm- dadogtam. - Én most megkeresem apát- mosolyogtam és elindultam. Próbáltam feltűnés nélkül átsurranni a tömegen, de valaki megfogta a csuklómat.
David volt az. Egy srác a korisok közül, aki borzalmasan irritált.
- Táncolnál velem?- kérdezte és meg sem várva a választ a táncparkettre rángatott. Fekete hajú, sötét szemű fiú volt. Korcsolyában elég tehetséges volt, de nem annyira hogy vigye is valami érdemlegesre. Ja és mániája volt, hogy meghódítson. De engem semmilyen fiú sem érdekelt akkoriban. Már a gondolatba is beleszédültem, hogy az amúgy is sűrű napirendembe még egy fiú is beleférjen.
- Minek köszönhetem a megtiszteltetést?- érdeklődtem gúnyosan.
- Egy ajánlatom van a számodra- felelte.
- David, most nincs se kedvem, se időm a játékaidhoz.- Undok voltam, amennyire csak megengedhettem magamnak.
- Csak hallgass meg! Mit szólnál hozzá, ha párosban folytatnánk a korcsolyát?- tette fel a kérdést. Máris tudtam mit akar. Nem jutott tovább a selejtezőn és kellek neki, hogy legyen valami reménye.
- Kösz, de nem- válaszoltam ridegen. - Veled ellentétben én továbbjutottam.
- Liz, csak gondold át- kérlelt. Körbenéztem a teremben és megakadt a tekintetem Oliverön. Bosszús tekintettel méregetett engem és Davidet. A sarokban állt egyedül, mintha nem is lenne igazán ott a buliban.
- David, köszönöm az ajánlatot, tényleg kedves vagy, hogy rám gondoltál, de nem. - Azzal sarkon fordultam és céltudatosan Oliver felé indultam. Menekülni akart, de jobban ismertem azt a házat, mint ő. A hátsó kert felé menekült, de elé kerültem.
Épp kilépett a kétszárnyas ajtón, amikor elé toppantam és azzal a lendülettel törtem ki a bal cipőm sarkát. Elvesztettem az egyensúlyomat és a fejem fénysebességgel közelített a korlát éléhez.
Hirtelen Oliver erős karja nyúlt a derekamhoz és megtartott. Visszaállított a talpaimra.
- Jól vagy?- kérdezte aggódva.
- Fizikailag tökéletesen. Mentálisa már nem vagyok benne biztos- mondtam. Fogtam a fejem és próbáltam összeszedni az ide-oda csapongó gondolataimat. Ugyanis az aznap esti kis kalandom rögtön bevillant, ahogy Oliver közelében voltam.
- Mennem kell- nézett rám bocsánatkérően.
- Várj még!- kértem és elé álltam. - A ma esti esetet is letagadod?- kérdeztem.
- Milyen esetet?- érdeklődött és lenézett rám. De a szeme megakadt valamin. - Honnan van az a lánc?
- Ezt ma adta oda anya. Az igazi szüleim hagyták rám- feleltem és megszorítottam az aprócska medált.
- Nem kéne hordanod.
- Nem kéne megmondanod, hogy mit csináljak- szálltam vitába.
- Liz, ezt azért mondom, mert meg akarlak védeni!
- Akkor mond el, hogy mi folyik körülöttem!
- Semmi sem folyik. Ugyanazt a normális életet éled, mint eddig- makacskodott. De rossz emberrel kezdett.
- Ez az utolsó szavad?- néztem a szemébe.
- Igen- válaszolta és állta a tekintetemet.
- Oliver, azt hittem, már jobban ismersz. Tudhatnád, hogy én nem adom fel. Ha segítesz, ha nem, ki fogom deríteni mi ez az egész és nem nyugszok addig, amíg nem kapok egy normális magyarázatot. Makacs vagy Oliver, de nem vagy nálam makacsabb és én fogok győzni- mondtam. Tagoltam a végét és kihívóan néztem rá.
- Ne avatkozz ebbe bele!- sziszegte.
- Késő- vágtam rá. Mosolyogtam egyet és visszamentem a házba.
Elizabeth Dragomirt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja. Meg fogom tudni az igazságot és nem nyugszok, amíg nem tudok mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése