5. fejezet - "Én nem adom fel"

Sziasztok! :)
Ha valaki talán idetévedne, akkor közzétennék pár blogot.
Először is:
 http://lifewithzaynmalik.blogspot.com   Ezt a blogot egy nagyon kedves barátnőm írja :) http://kissofdeath1d.blogspot.com      Őt pedig ketten szerkesztik :) Ha eleged van a szerelmes, csöpögős sztorikból, akkor tudom ajánlani :)

Aztán pedig:
http://singmysongforu.blogspot.hu/2013/03/triangle.html?m=1
www.skyesandjonas.blogspot.hu
www.wewatchedamotionpictureinthesky.blogspot.hu
Ezeket pedig drága Katie barátnőm írja :) Tehetséges a lány, szóval hajrá! Ne habozz kattints! :)



Rám vall, hogy elfelejtettem a születésnapomat. Hisz mondj még egy lányt, aki elfelejti a 17. szülinapját. Pár héttel azelőtt még eszemben volt az egész, de aztán teljes gőzzel koriztam, meg a suliban is javításba kezdtem és teljesen kiment a fejemből.
Zavarba jöttem és elpirultam rögtön. Szerencsémre anya azonnal kivált a tömegből és odaállt mellém. Sokan jöttek oda és gratuláltak nekem, megöleltek vagy megpusziltak. Olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna. Automatikusan csináltam, amit kellett, de nem igazán voltam ott. Akkor tértem csak magamhoz, amikor anya felvezetett a szobámba.
- Jól vagy kicsim?- kérdezte aggódva.
- Persze- mosolyogtam rá. - De nem kellett volna ekkora felhajtás.
- Csak egyszer 17 az ember- nevetett és a szépítkező asztalomhoz ültetett. Kiszedte a hajgumit a hajamból és elkezdte a csomókat kiráncigálni belőle.
- Nem lehetne egy kicsit finomabban- érdeklődtem, miután már lassan ott tartottam, hogy elsírom magam a fájdalomtól.
- Ha fésülködnél, akkor nem lenne ilyen gond- mosolygott kedvesen a tükörképemre.
- Ha megengedted volna, hogy levágassam a hajam, akkor nem lenne miről beszélni- tettem keresztbe a karjaim.
- Kész is- mondta elégedetten. Kikészítettem neked egy ruhát az ágyadra, vedd fel- adta ki az utasítást és a hangneméből tudtam, felesleges lenne elkezdenem veszekedni vele.
Egy tengerkék ruha volt, fekete mellrésszel. Tüll kék része gyönyörűen szállt, ahogy sétáltam a szobámban. Belebújtam egy fekete magassarkúba és visszaültem anyához. Kisminkelt és még babrált valamit a hajammal.
- Kész is vagy- jelentette ki és a tükör felé fordított. Remekül mutattam.
Hosszú, hullámos hajam ki volt engedve és fényesen omlott le a hátam közepéig. Enyhe sminkem kiemelte a szemeim és a ruha egyszerűen mesésen állt rajtam.
- Nahát- csodálkoztam.
- Olyan gyönyörű vagy kicsim- mondta anyu és megfogta a kezeim. - De van itt még valami- kezdte és leült az ágyam szélére. Odatelepedtem mellé. - Soha nem akartam előled titkolni, hogy örökbe fogadtunk és ez így is van jól. De a történetét nem meséltem még el, hogy hogyan találtunk rád. Alig voltál fél éves, amikor az ajtónk előtt hagytak téged, Liz. Ott voltál, kicsi, vörös hajú lány és rögtön tudtuk, hogy nem adunk árvaházba.
De nem ment minden a tervek szerint és szörnyen bűntudatom van emiatt. Ugyanúgy szeretünk, mint a bátyádat, de annyira bánt, hogy nem tudtunk veled is annyi időt tölteni.- Anya szünetet tartott nem tudta, hogyan folytassa és a könnyei is elkezdtek potyogni. Szorosan átöleltem.
- Ne sírj!- suttogtam. - Nem hibáztatlak titeket ezért. Bármilyen hihetetlen,de érettebb vagyok én annál- mosolyogtam. Néha bosszankodtam amiatt, hogy a dadák neveltek fel és rosszul esett, de megértettem, miért alakult így.
- Egy szó, mint száz- szólalt meg ismét. - egy boríték volt csak veled a mózeskosárban. - Felém nyújtotta a levelet. Remegő kézzel fordítottam meg. Régimódi, viaszból nyomott pecséttel volt lezárva. Felnyitottam és óvatosan húztam ki a papírt. Cikornyás betűkkel volt pár sor írva rá.
Röviden a nevem, a pontos születésnapom és hogy vigyázzanak rám, meg két név. Juliet és Alexander Dragomir. Semmi személyeskedés, csak puszta tények, közlések.
A borítékban volt még egy nyaklánc is. Arany láncon függött egy rubint. Nem volt tökéletes, de a fények gyönyörűen tükröződtek a felszínén. Elképedve néztem a tenyeremben fekvő ékszert, de anya egyszer csak kivette onnan és kérdés nélkül a nyakamba akasztotta.
- Ez az örökséged, drágám- mondta mosolyogva és megszorította a kezem.
Együtt indultunk vissza a földszintre. Rögtön a kajás asztalok felé siettem, de minden percben megállított valaki beszélgetni. Amikor végre megkaparinthattam egy süteményt és már nem korgott a gyomrom sokkal jobban éreztem magam.
- Liz- szólalt meg mögöttem a bátyám. - Itt lenne a születésnapi ajándékod tőlem, meg anyáéktól.- Azzal felém nyújtott egy ékszeres dobozt. Óvatosan nyitottam ki. Egy karkötő volt benne, amiről apró medálok lógtak. Rögtön könnyezni kezdett a szemem, amikor rájöttem. A kis medálok egy-egy családi élményt jelentettek. A párizsi nyaralásunkat, a békavadászatot, az óriáskerekezést.
Adtam egy jó szoros ölelést a bátyámnak.
- Nagyon köszönöm- dadogtam. - Én most megkeresem apát- mosolyogtam és elindultam. Próbáltam feltűnés nélkül átsurranni a tömegen, de valaki megfogta a csuklómat.
David volt az. Egy srác a korisok közül, aki borzalmasan irritált.
- Táncolnál velem?- kérdezte és meg sem várva a választ a táncparkettre rángatott. Fekete hajú, sötét szemű fiú volt. Korcsolyában elég tehetséges volt, de nem annyira hogy vigye is valami érdemlegesre. Ja és mániája volt, hogy meghódítson. De engem semmilyen fiú sem érdekelt akkoriban. Már  a gondolatba is beleszédültem, hogy az amúgy is sűrű napirendembe még egy fiú is beleférjen.
- Minek köszönhetem a megtiszteltetést?- érdeklődtem gúnyosan.
- Egy ajánlatom van a számodra- felelte.
- David, most nincs se kedvem, se időm a játékaidhoz.- Undok voltam, amennyire csak megengedhettem magamnak.
- Csak hallgass meg! Mit szólnál hozzá, ha párosban folytatnánk a korcsolyát?- tette fel a kérdést. Máris tudtam mit akar. Nem jutott tovább a selejtezőn és kellek neki, hogy legyen valami reménye.
- Kösz, de nem- válaszoltam ridegen. - Veled ellentétben én továbbjutottam.
- Liz, csak gondold át- kérlelt. Körbenéztem a teremben és megakadt a tekintetem Oliverön. Bosszús tekintettel méregetett engem és Davidet. A sarokban állt egyedül, mintha nem is lenne igazán ott a buliban.
- David, köszönöm az ajánlatot, tényleg kedves vagy, hogy rám gondoltál, de nem. - Azzal sarkon fordultam és céltudatosan Oliver felé indultam. Menekülni akart, de jobban ismertem azt a házat, mint ő. A hátsó kert felé menekült, de elé kerültem.
Épp kilépett a kétszárnyas ajtón, amikor elé toppantam és azzal a lendülettel törtem ki a bal cipőm sarkát. Elvesztettem az egyensúlyomat és a fejem fénysebességgel közelített a korlát éléhez.
Hirtelen Oliver erős karja nyúlt a derekamhoz és megtartott. Visszaállított a talpaimra.
- Jól vagy?- kérdezte aggódva.
- Fizikailag tökéletesen. Mentálisa már nem vagyok benne biztos- mondtam. Fogtam a fejem és próbáltam összeszedni az ide-oda csapongó gondolataimat. Ugyanis az aznap esti kis kalandom rögtön bevillant, ahogy Oliver közelében voltam.
- Mennem kell- nézett rám bocsánatkérően.
- Várj még!- kértem és elé álltam. - A ma esti esetet is letagadod?- kérdeztem.
- Milyen esetet?- érdeklődött és lenézett rám. De a szeme megakadt valamin. - Honnan van az a lánc?
- Ezt ma adta oda anya. Az igazi szüleim hagyták rám- feleltem és megszorítottam az aprócska medált.
- Nem kéne hordanod.
- Nem kéne megmondanod, hogy mit csináljak- szálltam vitába.
- Liz, ezt azért  mondom, mert meg akarlak védeni!
- Akkor mond el, hogy mi folyik körülöttem!
- Semmi sem folyik. Ugyanazt a normális életet éled, mint eddig- makacskodott. De rossz emberrel kezdett.
- Ez az utolsó szavad?- néztem a szemébe.
- Igen- válaszolta és állta a tekintetemet.
- Oliver, azt hittem, már jobban ismersz. Tudhatnád, hogy én nem adom fel. Ha segítesz, ha nem, ki fogom deríteni mi ez az egész és nem nyugszok addig, amíg nem kapok egy normális magyarázatot. Makacs vagy Oliver, de nem vagy nálam makacsabb és én fogok győzni- mondtam. Tagoltam a végét és kihívóan néztem rá.
- Ne avatkozz ebbe bele!- sziszegte.
- Késő- vágtam rá. Mosolyogtam egyet és visszamentem a házba.
Elizabeth Dragomirt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja. Meg fogom tudni az igazságot és nem nyugszok, amíg nem tudok mindent.

4. fejezet - Boldog születésnapot!

Reménykedtem, hogy átalszom az elkövetkező egy hetet, de mindössze három óráig járhattam a jótékony sötétségben, ami akkor édesebb volt mindennél. Így hajnali ötkor hiába hunytam le újra a szemeim, nem tudtam visszaaludni. 

Néhány másodpercig ébredeztem, de rájöttem, hogy nem fetrenghetek, mert akkor megrohannak a gondolataim, ezért úgy döntöttem, hogy ideje visszatérni a régi kerékvágásba és úgy kezelni azt a napot, mintha tényleg mennék iskolába, persze eszem ágában sem volt hétfőig betenni oda a lábam. Nem szerettem lógni vagy hiányozni, de a suliban mindig Oliverrel volt órám és mellette ültem, akkor még csak a szemébe se tudtam volna nézni.

Felkeltem, levettem magamról az előző esti ruhámat és kényelmes melegítőt húztam. A hajamat kócosan, ahogy volt a fejem tetejére kontyoztam. Fogtam az iPodom, a fülesem és kilopakodtam a szobámból. A konyhából zsákmányoltam egy müzliszeletet és egy üveg vizet, majd az alagsorban lévő edzőterembe mentem.

Ez volt a napi rutinom, ha épp nem csak lustálkodtam egész nap. Öt óra körül keltem, másfél órát edzettem. Amikor jobb idő volt az udvaron vagy a közeli sportpályán, télen az edzőteremben, közvetlen verseny előtt, pedig az edzőimmel volt találkám már akkor.

Így ahogy mindig, max hangerőre állítottam a zenét és a futógépen kezdtem. Szerettem mozogni és edzeni, mert közben az indulatot ki tudtam adni magamból és lehiggadtam. De közben beindult a vérkeringésem és az iskolában nem voltam zombi a fáradtságtól. Volt, hogy olyankor még tanultam futás vagy szobabiciklizés közben.

Két óra elteltével mentem fel a konyhába és készítettem magamnak egy turmixot, meg egy salátát reggeli gyanánt. Mivel a suliba való készülődés kimaradt aznap reggel, tévénézéssel ütöttem el az időt nyolcig. Agyrohasztóbbnál, agyrohasztóbb műsorok voltak csak. Még szerencse, hogy alig néztem a tévét.

Azután a napomat tanulásra fordítottam, bepótoltam a lemaradást, és végül kora délután elindultam ismét tornára.

Kellemes fáradtsággal tértem haza este hét óra körül és elégedetten nyugtáztam, hogy végre volt egy aktív napom. Még tanultam egy kicsit és iszonyat büszke voltam, hogy majdnem mindent bepótoltam.

Fogtam a laptopom, sorozatot néztem és közben még nyújtottam egy kicsit. Amúgy is a hideg rázza az embereket, ha látják, hogy nézek filmet a szobámban. Általában spárgázni szoktam közben vagy nyújtani és néhány talajelembe elhelyezkedni. Tudom, a megszállottságom ijesztő.

Egyetlen negatívum, hogy anyuék rám se néztek, párszor bejött a takarítónő, leellenőrizte, hogy élek-e, majd kiment. Tudtam, hogy ők küldték, de úgy voltam vele, hogyha akarnak valamit, majd ők maguk feljönnek hozzám.

Tudom, nem a legjobb hozzáállás és szégyelltem is magam, nem egyszer álltam fel, hogy lemegyek bocsánatot kérni, de a makacsság nagy úr, minden egyes alkalommal visszafordultam és meggyőztem magam, hogy nem az én hibám, hogy rosszul lettem.

Aztán eszembe jutott, ami történt, a gyönyörű láng, ami az én tenyeremből jött ki, a kötés, ami ismét eltakarta a kezemen lévő forradást, ami három lángcsóvát ábrázolt. Az járt a fejemben, hogy valami nagyon nincs rendben velem.
Éjjel, ahogy nem jött álom a szememre, majdnem felhívtam Olivert, egyetlen ember révén, akivel ezekről beszélhettem volna, de túl büszke voltam ahhoz, hogy az ő segítségét kérjem.

A legrosszabb dolog, amire rá kellett, hogy döbbenjek, hogy ezt a képességet honnan örökölhettem, vagy csak úgy, véletlen átkoztak meg az egésszel. Tudtam, hogy csak örökbe fogadtak és nem ismertem az igazi szüleimet, anyáék se látták őket egyszer sem, így csak egyetlen dologra tudtam gondolni, a megoldáshoz szükségem lesz az eredeti szüleimre. 

Pénteken is folytattam a napi rutinomat és délután a korcsolyapálya felé vettem az irányt. A pénteki napon magánóráim voltak az edzőmmel, de valaki siklott a jégen, amikor beértem. Jessica volt az. Furcsálltam, hogy ott van, de nem tettem szóvá, még volt tíz perce, hogy letakarodjon a jegemről. Hihetetlen mennyire nem bírtam azt a lányt!

Legnagyobb megdöbbenésemre az edzőm a jég széléről dirigált nem. Odamentem hát hozzá, hogy megkérdezzem mi folyik ott:
- Jó estét Ted!- köszöntem mosolyogva.

- Liz, te meg mit keresel itt?- lepődött meg és zavarba jött.

- Jöttem edzésre- feleltem higgadtan.

- Azt hittem beteg vagy. Még csak egy hét telt el- mondta együtt érzően és a vállamra tette a kezét.

- Pár hét és verseny, nem hagylak cserben- válaszoltam és levettem a kabátomat,a mi alól az egyik gyakorló kűrruhám villant ki.

- Liz, a helyzet az, hogy semmi hír nem jött felőled és Jessicát kezdtem el edzeni a versenyre- szorította meg a vállamat.

- Hogy mi?!- háborodtam fel. - Most már sajnos nem lesz szükség rá, mert itt vagyok!

- Nem tudhatom, milyen formában vagy...- kezdett bele.

- Még mindig remek formában vagyok!- szóltam közbe és leráztam a kezét a vállamról.

- Semmi esélyem ellened igaz?- kérdezte lemondóan.

- Ki fogom harcolni a jogomat, hogy én versenyezhessek- bólintottam.

- Legyen, de azt akarom, hogy fair legyen az egész, így lesz egy háziverseny kettőtök között most- mondta kicsit szigorúbban. - És nincs vita!- fojtotta belém a szót.

- Áll az alku!- fogtam vele kezet. 

Jessicának már kevésbé tetszett az ötlet, de belement és ő lépett először jégre. Én addig nyújtottam és bemelegítettem, na meg hálát adtam, hogy otthon már elkezdtem. 

Nem mondom, hogy rossz volt, mert egész jó volt,a mit csinált, de pontatlan volt. Az ugrásai és az apróbb mozdulatai is, mintha mindent csak félig csinált volna meg. Figyeltem, hogy hol volt gyenge és tudtam, hogy nekem ott kell erősnek lennem.

Felmentem a jégre és siklottam pár kört, majd bólintottam Tednek, hogy indíthatja a zenét. Olyan feszesen és pontosan csináltam mindent, ahogy csak tudtam. Külön figyeltem, hogy a kezeim légiesek legyenek és, hogy úgy tűnjön egyáltalán nem esik nehezemre egyik mozdulat sem. Pár perc múlva elégedetten siklottam oda hozzájuk, de tartottam attól, hogy mi lesz ítélet, talán jobban, mint a versenyen.

Hisz a Jessicával való versenyemen azt veszíthettem el, ami egyszer már megszereztem és pont ellene, nem, nem volt az a pénz, hogy veszítsek.

- Lányok, mindketten ügyesek voltatok és nem könnyű döntenem, de Liz, te mész a selejtezőre- mondta ki az eredményt az edző és szinte megőrültem. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon és ugrándozni kezdtem. - Jutalomból elkezdheted gyakorolni az Axelt- mordult rám és Jessicához fordult. 

Nem vártam meg, hogy mit mond, inkább engedelmesen csináltam a feladatot. 

Az edzés után a kocsim felé tartottam, vagyis rohantam, nem akartam, hogy megismétlődjön az előző heti incidens. Beültem a volán mögé és magamra zártam az ajtót. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy meg kell tudnom mi történt. Az ujjaimmal a kormányon doboltam és a lehetőségeimet latolgattam. 

Végül buta módon fogtam az azóta pótolt elemlámpát a kesztyűtartóból  rendesen felöltöztem és az erdő felé vettem az irányt.

Görcsösen szorongattam a lámpát és egyre mélyebbre hatoltam a fák között. Az utat, amit egy héttel azelőtt tettem meg világosan jelezték a letört faágak és a sok nyom, a rengetek mélyedés a hóban, ahol elestem.

Nagyjából fél óra gyaloglás után jutottam el a tisztásra. Furcsa volt belegondolni, hogy mennyit rohanhattam, hisz egy hete még csak pár percnek tűnt az egész.

A tisztáson is megvoltak a nyomok, mindenre kristály tisztán emlékeztem. Ránéztem a telefonomra, volt térerőm és még nem volt olyan késő, hogy el kelljen indulnom haza.

Levettem a kesztyűmet és leszedtem a kötést a kezemről. A holdfényben nézegettem a tenyeremen lévő forradást. Ha már ott voltam, meg akartam próbálni ismét tüzet csinálni. Azt tettem, mint amit két napja, de nem sikerült. Éreztem, ahogy valami bizsereg a tenyeremben, ahogy viszket a sebhely, de nem történt semmi. Még egy apró szikra sem. 

Nekem volt a legfurcsább, hogy csalódott voltam, amiért nem sikerült. Felsóhajtottam és visszacsavartam rá a kötést, de egyszer csak hó ropogását hallottam a hátam mögül. Riadtan fordultam hátra.

A magas szőke férfi állt előttem. A kezeit a kabátja zsebébe dugta és csizma volt rajta. Az arcán félmosoly ült, mintha rajtam mulatott volna.

-Elisabeth, tudtam, hogy visszajössz majd- mondta. A hangja mély volt és magabiztos. Nagyot nyeltem és nem tudtam, mit kellene mondanom. - Ostoba dolog volt, ami azt illeti. Látom próbáltál idomítani.

- Mit akar tőlem?- kérdeztem. Remegett a hangom. A telefonom rezegni kezdett a kezemben, futó pillantást vetettem rá, Oliver volt az. Felvettem, de nem emeltem a fülemhez, azt akartam, hogy tudja, hol vagyok, hátha tud segíteni.

- Túl keveset tudsz ahhoz, hogy megértsd- jelentette ki és pár lépést közelített felém.

- Akkor mondja el, hogy mi folyik körülöttem- vágtam rá.

- Biztosan tudni akarod?- érdeklődött és elővett egy kést az egyik zsebéből. Az ujjai között forgatta.

- Igen- feleltem és a hangom végre nem remegett, mert tudnom kellett, hogy mi a fene történik velem.

- Elmondok neked mindent, de cserébe meg kell esküdnöd valamire. Velem kell jönnöd- mondta és rám nézett. A szemeim jég kékek voltak és nem csillogott bennük vidámság vagy élet. Mintha egy halott szemeibe néztem volna.

- Mégis hova?- érdeklődtem, mert nem mehettem bele vakon a dologba, nem voltam hülye. Mérlegelnem is kellett, hogy mennyire vagyok kíváncsi. Annyira semmi esetre sem, hogy minden információ nélkül belemenjek.

- Csak semmi követelőzés- rivallt rám és felém fordította a kés pengéjét. - Igen vagy nem?

- Én...- kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogyan fogom folytatni.

- Válaszolj!

- Nem megyek el egy idegennek, bármiféle információ nélkül!- feleltem.

- Rossz válasz- mondta balsejtelmesen. Elhajította a kést, de sikerült elhajolnom. Felém indult. Hátrálni kezdtem és a telefonomra néztem. Már nem volt Oliver a vonalban és térerőm sem volt. Riadtan néztem a férfire, akinek láng gyúlt a tenyerében. Eltátottam a számat és elkezdtem pánikolni.

A tűzlabdát épp felém akarta hajítani, amikor oldalra kapta a fejét és a föld remegni kezdett a talpunk alatt. Három alak tűnt fel tőlünk balra a tisztás szélén és a támadóm felé rohantak. Két férfi és egy nő. A nő magas volt és vékony, ezüst szőke haja a válláig ért. Az egyik férfi izmos volt és középmagas, a harmadik pedig Oliver volt.

A pislogáson kívül semmi mást nem tudtam csinálni. De az még csak a kezdet volt. A támadóm feléjük hajította inkább a  tűzlabdát. Felkiáltottam, de a félelmem, hogy megsérülnek, nem igazolódott be. Oliver ökölbe szorította a kezeit, dobbantott egyet a lábával és hirtelen megemelkedett előttük a föld egy szűk sávban, falat emelt maguk elé.

- Mi a franc?- suttogtam, inkább csak magamnak. Mind a hárman kiugrottak a fal mögül és a szőke férfira támadtak. A másik férfi szintén tüzet használt, a nő pedig a havat irányította. Egymással voltak elfoglalva, túlságosan is, így én feltűnés nélkül hátráltam be az erdőbe. Az erdő szélénél megláttam a támadóm kését, felvettem a földről  és elkezdtem rohanni.

Rohantam, ahogy csak bírta a lábam, míg ki nem értem, vissza a parkolóba. Bevágódtam a kocsimba és őrült módon hajtottam haza.

Úgy döntöttem, hogy a szobámig nem fogok azokon az őrült és lehetetlen dolgokon gondolkodni, amik történtek, egész addig megőrzöm a hidegvérem. 

Beléptem a házba, ahol teljes sötétség fogadott. A villanykapcsolót próbáltam meg kitapogatni a  feketeségben. Megtaláltam és felkapcsoltam a világítást, de nagyjából száz emberrel találtam magamat szemben a hallban.

Mind koktélruhában vagy öltönyben voltak és rám mosolyogtak. 

- Boldog születésnapot!- kiáltották.