2. fejezet- Menj el!

Puha párnákat éreztem a fejem alatt. Finom szálú lepedőt érintettem a meztelen talpaimmal és vastag takaró nehezedett rám. Éreztem, ahogy meleg simogatja az arcom és a lecsukott szemhéjamat narancssárgára festette a nap.
Elmosolyodtam.
De a meleg hirtelen elkezdett perzselő lenni, kellemetlen volt a forróság a takaró alatt. Azt éreztem, hogy be vagyok alá zárva és szépen lassan megsülök. Felpattantak a szemeim és lerúgtam magamról a takarót.
Túl hirtelen ültem fel, mert megszédültem. Megragadtam a hatalmas franciaágyam szélét, hogy ne essek le a földre.
Pár pillanat múlva kitisztult minden. A szobámban voltam. Hirtelen biztonság érzete öntött el. Megkönnyebülten sóhajtottam fel és a hajamba túrtam.
Szépen lassan tettem le a lábaimat a szőnyegre. Puha, bolyhos fehér szőnyegem volt, az apró szálak csiklandozták a lábam.
Mindig is imádtam a szobámat, az volt a kis nyugalomszigetem. A bézs falak, piros virágmintával. A sötét fából készült hatalmas bútorok. A mindig rendetlen íróasztalom, ami általában szépítkező asztalként szolgált. A szobám indokolatlanul nagy volt. Annyi plusz hely volt benne, hogy kényelmesen elfért volna benne néhány tornász cucc vagy esetleg egy kisebb nappali, mondjuk két fotellal és egy tévével. De így, hogy sok szabad hely volt benne, tudtam a talajtornát este is gyakorolni. Nevezzetek megszállottnak  mert az voltam.
A párnázott párkányos ablakom a szobám bal oldalán volt és az utcára nézett, na meg ott volt a hatalmas, baldachinos franciaágyam.
Minden egyes négyzetcentijét én terveztem, az életem többi momentumával ellentétben.
Szigorú menetrend szerint éltem. Minden reggel ötkor keltem és edzésre mentem vagy tanultam. Aztán nyolctól suli, délután újabb edzések és végül az esti tanulás. Ezek közé a programok között nem túl sok időm volt és azt is Oliverrel töltöttem.
Mellette, akárcsak a szobámban, folytonos biztonságot éreztem. Nem féltem és nem tudott semmi sem felidegesíteni. Sokan mondták, hogy járnunk kéne, de ezeken az embereken csak nevetni tudtam.
Túl sok mindent tudott rólam ahhoz, hogy legyen köztünk romantika.
A kétszárnyas ajtómon halk kopogás hallatszódott. Felkaptam a fejem, még mindig az ágyam szélén ültem. Az egyik bejárónő lépett be rajta, Maria.
- Jó reggelt Liz!- köszönt derűsen. - Örülök, hogy végre felébredt.
- Én is- mosolyogtam. - Úgy el vagyok gémberedve, mint aki napok óta nem kelt fel- mondtam és nyújtóztam egyet. Maria nem szólt semmit, csak csendesen lerakta a frissen mosott ruháimat az ágyam szélére. Leült mellém és átkarolta a vállamat. Ez volt az a gesztus, amit én imádtam, hisz Maria nevelt fel, ha úgy vesszük, de anyáék nem díjazták, ha az általuk fizetett alkalmazottakkal túl sokat beszéltem. A sznobság volt anyáék legnagyobb hibája.
- Liz, kicsim- kezdett bele. Bölcs, mélybarna szemei szomorúan csillogtak. - Négy napig nem voltál magadnál, két napig kórházban feküdtél- szólt csendesen és megszorította az öleimben fekvő kezeim. Ritkán tegezett csak, de olyankor olyan jó volt hallani.
- Tessék?- hüledeztem és a hangom jó pár oktávval fentebb csúszott.
- Nem az én posztom elmesélni mindent és ha jól sejtem Oliver itt lesz nem sokára. Minden nap eljött eddig iskola után- mondta és kimet a szobámból.
Döbbenten álltam fel és a tükrömhöz sétáltam, elkezdtem számba venni a sérüléseimet. Szerencsére rosszabbra számítottam.
Volt néhány kisebb karcolás az arcomon és a nyakamon meg a kézfejeimen. Valószínűleg aközben szereztem őket, ahogy az erdőben futottam. Furcsálltam, hogy mindenre emlékszem. Minden egyes apró kis mozzanatra, túl élesek voltak az emlékeim.
Felgyorsult a légzésem és ismét félelem kezdett eluralkodni rajtam. Lehunytam a szemeimet és nyugalmat erőltettem magamra. A tükörképem kék szemei hidegek voltak és bőre túl fehér volt ahhoz, hogy egészséges lehessen.
Csináltam pár guggolást, ugráltam párat, megforgattam a vállaimat és a csuklómat. Szerencsére nem éreztem, hogy bármi bajuk esett volna, a sportolás nem került veszélybe.
Egyetlen komolyabb sérülésem a jobb kezemen lévő kötés alatt lehetett. Óvatosan csavartam le a gézt. A kézfejem sértetlen volt, óvatosan fordítottam a tenyeremet felfelé.
Egy seb volt rajta, pontosabban egy sebhely. Olyan volt, mint amikor a seb már begyógyult, de fényes marad a helye. A bőr még nem volt kifehéredve, vöröses színe volt. Megérintettem, de nem fájt egyáltalán.
Néhány perc múlva egy mintát véltem felfedezni benne. Mintha három lángcsóva lett volna. Megvontam a vállam és visszacsavartam a gézt a kezemre.
Bár nem emlékeztem, hogy lett volna alkalmam hasonló sebhelyet szerezni, egyenlőre elnapoltam a problémát, ugyanis a hasam vészjóslóan megkordult.
Felkaptam egy bő pulcsit és kimerészkedtem a szobámból.
A házunk túl nagy és túl fényűző volt. Persze imádtam és minden egyes alkalommal elámultam, amikor megláttam az impozáns márvány lépcsőt vagy az egyen, fehér, aranyszegélyes kétszárnyú ajtókat vagy a hatalmas kristálycsillárt, ami az emeletről lógott le a hallba.
De a ház üres volt. A lépteim visszhangoztak, az ajtók nem nyitódtak és záródtak. A pár fős személyzet általában hangtalanul járt, a szüleim alig voltak otthon, a bátyám pedig már egyetemista volt.
A konyhánk csúcs felszerelt volt. Heti párszor egy szakács is jött, de pénzkidobásnak éreztem. Egy tükörtojást én is képes voltam összeütni.
Már ki is tettem a tányérra a tojásokat, amikor eszembe jutott, hogy mennyi lehet az idő. Épp arra gondoltam, hogy a telefonomat is illett volna lehozni, amikor valaki eltakarta a szemeimet hátulról.
Máskor viccesnek találtam volna, de még sokkos állapotban voltam a támadóm miatt, így felsikítottam. Erős kezek ragadták meg a vállam és megpördítettek. Kinyitottam a szemeimet és Olivert láttam magam előtt.
- Normális vagy?- hüledeztem.
- Úgy látom nem vagy teljesen nyugodt- mondta komoran.
- Hát nem igazán- feleltem és keresztbe tettem a karjaimat. - Még nem sikerült feldolgozni, hogy kis híján megöltek.
- De most már minden rendben- mosolygott és megölelt. Magamba szívtam a kellemes erdő illatát és élveztem, hogy biztonságban érzem magam.
- Máris jobb- nevettem bele a mellkasába. Oliver átlagos magasságú volt, széles vállú, izmos karú. Bomlottak utána a lányok a suliban, de nem érdekelte. Sötétbarna haja és zöld szemei bárkit képesek lettek volna megbabonázni.
- Mit eszünk?- kérdezte derűsen és nyakát nyújtogatta a konyhapult felé.
Végül mindketten a tévé előtt kötöttünk ki. Oliver választott valami filmet. Előre dőlve, feszülten figyelte a film minden egyes apró mozzanatát, de én még csak azt sem tudnám megmondani, hogy a főszereplő nő volt-e, esetleg férfi.
Oliver egyszer csak leállította a filmet és felém fordult:
- Liz?
- Tessék?- kérdeztem és felé kaptam a tekintetem.
- Már vagy ötször megkérdeztem, hogy mire emlékszel a péntek estéből- mosolygott és felhúzta a lábait a kanapéra.
- Mindenre- feleltem. A hangom remegett, abban az egy szóban hallani lehetett mindent, amit akkor éreztem. Kétséget, félelmet, balsejtelmet.
- Elmesélnéd?- érdeklődött halkan.
- De hát te hoztál el a mezőről- értetlenkedtem és a szemeibe néztem.
- Nem is voltam a városban aznap este- vágta rá és megszorította a kezem.
- Tisztán emlékszem, hogy ott voltál, miután a támadóm elmenekült, te üldözted el!- háborodtam fel.
- Mire emlékszel a támadódból?- kérdezte higgadtan. Jó, hogy ő az volt, mert én kezdtem felkapni a vizet. Amúgy is hirtelen haragú voltam. Éreztem, ahogy elpirulok és az sem tetszett.
- Magas volt, szőke hajú és kés volt nála.
- Ennyi?- hüledezett.
- Bocsi, de a kés és a menekülés lekötötte minden figyelmemet!- emeltem fel a hangom.
- És mi történt, pontosan?- faggatott. Elmeséltem neki, hogy sikolyt hallottam, egész addig gördülékenyen ment minden, amíg el nem értem egy bizonyos részig.
- Aztán ott feküdtem a hóban és felém közelített. Féltem, magam elé kaptam a kezeimet és...- meséltem, de megakadtam. Oliver megszorította a kezeim, de így is előbuggyant egy könnycsepp. Letöröltem a pulcsim ujjával. Folytatnom kellett, de a következő részlet annyira abszurd volt és hihetetlen, hogy úgy döntöttem egyszerűen csak kinyögöm. - Lángok jöttek ki a tenyeremből és eltaláltam- hadartam. Oliver elkerekedett szemekkel nézett rám és már meg is bántam, hogy elmondtam neki.
Nagyon sokáig hittem a természetfelettiben, de ő mindig csak azt hajtogatta, hogy nem hihetek gyerekmesékben és egy idő után meg is szűnt a hitem.
- Liz, tudod az agy, ha valami olyan történik, amit nem tud feldolgozni, akkor új emlékeket kreál- kezdett bele, de rögtön tudtam, hogy nem fogom végighallgatni.
- De nem vagyok bolond!- kiáltottam. - Tudom, hogy mi történt, láttam és átéltem.
- De ez nem történhetett meg, lehetetlen- szűrte a fogai között. Ő is kezdett dühös lenni.
- Tudom, hogy ott voltál, tudom, hogy mi történt és tudom, hogy igazam van!
- De ezúttal tévedsz- jelentette ki komolyan. Nálam pedig betelt a pohár.
- Egészen eddig megpróbáltad nekem bemesélni, hogy nem létezik természetfeletti. De láttam, tapasztaltam!
- Csak ezzel próbál korrigálni az agyad!
- Ezt te sem hiszed el!- méltatlankodtam.
- Márpedig ez történt.
- És mégis honnan vagy benne olyan biztos?
- Te miért vagy olyan biztos a te elméletedben?- kérdezte gúnyosan.- Még mindig az enyém a logikusabb.
- Akkor ezt mivel magyarázod?- kérdeztem és remegő kézzel lecsavartam a kötést a tenyeremről. Így láthatóvá vált a sebhely, amit a tudatalattim már rég összekötött azzal, ami az erdőben történt, azzal, hogy valahogy tüzet csináltam. Oliver elképedve, tágra nyitott szemekkel szemlélte, aztán bánatos lett az arca. Majd megrázta magát és azt a gúnyos, szenvtelen álarcát öltötte fel, amit akkor használt, ha nem kívánatos személyekkel beszélt.
- Ez nem magyarázat- szólt. A hangja pontosan olyan volt, mint az arca.
- Menj el!- szóltam ridegen és elfordultam.
- Liz...- próbált lágyabban szólni.
- Oliver, menj el! Most!- mondtam tagoltan. A barátom felállt és kisétált a nappaliból. Még megállt az ajtóban, mintha valamit mondani akart volna, de nem tette.
Az ölembe vettem egy díszpárnát és szorosan magamhoz öleltem. Életemben nagyjából másodszor veszekedtem Oliverrel és bűntudatom volt annak ellenére, hogy biztos voltam az igazamban.
Aznap este még beszéltem telefonon anyával. Ő is és apa is Párizsban voltak, de azt mondták, hogy pár nap múlva hazajönnek. Eljátszottam neki, hogy vidám vagyok és minden rendben, pedig borzalmasan éreztem magam.
Felvánszorogtam a szobámba és beestem az ágyamba. Ki voltam merülve, pedig alig pár órát voltam fenn.
Már kedd volt, úgy döntöttem, hogy a hét további részét is otthon fogom tölteni, semmi kedvem nem volt az iskolához.
Még mielőtt túlságosan is belegabalyodhattam volna a gondolataimba inkább eltettem magam másnapra.