1. fejezet - Fuss az életedért!

Késésben voltam. Úgy hajtottam, mint egy őrült. Semmit se utáltam annál jobban, mint amikor valaki megígért valamit, de nem tartotta be. Anya is pontosan ezt csinálta akkor, már sokadszorra.  Azt mondta, hogy eljön elém és elvisz a versenyemre, de megint volt valami fontosabb dolga.

Mondjuk már megszoktam, mindig fontosabbak voltak a tárgyalások, a bemutatók. Persze megértettem, hogy ezek mind szükségesek ahhoz, hogy anya ilyen sikeres legyen, de néha hiányoltam az anyai gesztusokat, vagy a családként együtt töltött időt.

Persze apát is hiába hívtam, a rögzítő volt. Tipikus. Nem is értem, miért vártam mást. Persze volt egy életstílus, amit megengedhettünk magunknak amit, hogy a szüleim ilyen jól kerestek, de néha úgy irigyeltem a szegény iskolástársaimat, akik heti kettőnél többször látták a szüleiket és azok akkor sem a telefonjukon vagy a laptopjukon lógtak.

Négy órakor parkoltam le a jégcsarnok előtt. Akkoriban műkorcsolyáztam, a torna mellett, és a kisvárosunkban volt az évadnyitó verseny, ami egyben az olimpiai selejtező előversenye volt. Sok minden függött attól az estétől.

 Már fél órája melegítenem kellett volna, de fuvar híján először haza kellett mennem a kocsimért. Még szerencse, hogy megszereztem a jogsimat. Már megszoktam, hogy általában egyedül jártam haza. Egyetlen barátom volt, Oliver, akit nem hozott lázba a kori vagy a szertorna. Nem mintha nem értettem volna meg. Így is többször látott versenyezni, mint a szüleim.

Kipattantam a kocsiból és rohantam befelé. Az öltözőben az edzőm és a szúrós tekintete köszöntött. Rögtön elpirultam, mert nagyon fontos volt számomra a korizás, de nem az volt az első, hogy nem értem oda időben. Igazából az volt a ritka, ha pontos voltam.

- Örülök, hogy megjelentél- mondta gúnyosan. – Öltözz és gyere!- mordult rám és kiment. Felsóhajtottam és gyorsan felvettem a korcsolyám és a kűrruhám.

Melegítés közben a gondolataim ide-oda csapongtak, mint mindig. Reméltem, hogy Oliver,ezúttal is el tud jönni a versenyre, mert kellett a támogatása. Bár a nagynénje, aki felnevelte, beteg volt és az egyetlen barátom egész héten nem volt iskolában. 

Még óvodás korunkban ismerkedtünk meg. Azt hiszem a homokozóban kerültem bajba és segített. Mondjuk a nagy bajba kerülés egy másik gyerek homokvárának a lerombolása volt, de oviban az is felér egy katasztrófával. Azóta nem lehet minket szétválasztani.

Azt tudtam, hogy a szüleim nem lesznek ott. Ők mindig túl elfoglaltak voltak. Hiába álltam annak a kapujában, hogy bekerüljek az országos válogatottba, őket nem hatotta meg. Nekik csak az volt a fontos, hogy az ő tökéletes kislányuk legyek. Jó átlaggal és kitűnő eredményekkel.

A csarnok szépen lassan megtelt. Ahogy emberekkel telt meg a lelátó, úgy fokozódott bennem is az izgalom. Visszamentem az öltözőbe, hogy ott várjak a soromra, mert utolsó voltam. A többi lány folyton beszélt vagy épp kiborult, olyan apróságok miatt, hogy leesett egy flitter a ruhájáról. Hiába űztem két igen lányos sportágat, soha nem voltam csajos. Jobban szerettem a nadrágot a szoknya helyett, gyűlöltem, ha fésülködnöm vagy sminkelnem kellett. Nem babáztam, hanem fociztam és nem hercegnős meséket néztem, hanem csupa Pokémon és így tovább.

- Sok szerencsét, lúzer- mondta lekezelően Jessica. Ő volt a legádázabb ellenségem a koricsapatban és a suliban. Az idejét se tudom, mióta gyűlöltük egymást. A szöges ellentétem volt, minden szempontból. Ő volt a legnépszerűbb, legcsinosabb lány.

- Kéz és lábtörést!- kacsintottam rá és egy szemforgatás kíséretében léptem a tükörhöz.

 Ellenőriztem, hogy a sminkem a helyén van-e. A kósza vörös tincseimet a füleim mögé igazítottam. Szoros kontyból is kiszabadultak a hullámos tincseim. Kék szemeimben izgalom csillogott és ki voltam pirulva, mint mindig, ha izgultam, szégyenkeztem, dühös voltam, ki voltam melegedve, szóval nagyjából mindig. Oliver szerint életre keltette az arcom, szerintem meg úgy néztem ki, mint egy rák. Vettem egy mély levegőt megnyugtatásképp és megpróbáltam magam versenyhez illő lelki állapotba hozni.

- Sok sikert Liz- szorította meg a vállamat az edzőm nagyjából egy órával később. Megráztam magam és a jégre léptem. Magabiztosan siklottam a pálya közepére. Körbetekintettem a nézőtéren. Ismerős arcokat láttam, a város lakóit, néhány iskolástársam szüleit. Oliver nem volt köztük, kicsit elszomorodtam, de a mosoly nem fagyott le az arcomról.

Lehunytam a szemeim és vártam, hogy elinduljon a zene. Megszólalt az első hang, halk zongoraszó. Számoltam az ütemeket és légiesen kezdtem mozogni. Simán siklottam a jég felszínén. Már nem is láttam a nézőket, nem éreztem a hideget, csak én voltam és a tánc.

Ugráshoz készülődtem. Az első ugrásnál mindig görcsbe szokott rándulni a gyomrom. De tökéletesen hajtottam végre a feladatot és már nem is izgultam. Hallottam a közönség tapsát. A zene a drámai részéhez érkezett és én minden indulatot próbáltam kiadni magamból. A bonyolult lépéssort hiba nélkül hajtottam végre.

Végül elhalkult a zene és én is mozdulatlan voltam. Kiegyenesedtem és döbbenten vettem észre, hogy a közönség állva tapsol nekem. Felkacagtam és kecsesen meghajoltam előttük. Végigjárattam a tekintetemet mindenki arcán. 

Egyetlen férfin akadt meg a tekintetem. Világos szőke haja volt és jég kék szeme. Bosszúsan meredt rám. Ha a szemeivel ölni tudott volna, akkor ott helyben estem volna össze. Gyorsan le is siklottam a jégről. Az edzőm a karjaiba kapott. Több, mint egy méterrel a föld felett voltam, mert az edzőm egy elég megtermett férfi volt én meg a magam 160 centijével nem voltam egy égimeszelő.

A versenyekben azt nem bírtam, hogy utána sokáig ott kellett maradni. Amúgy is hulla fáradt voltam, húzós hetem volt, nem hiányzott az órákon át tartó jópofizás. Én voltam az utolsó, aki elhagyta az épületet. De panaszkodásra nem lehetett okom, megnyertem a versenyt. Bár végtelenül fáradt voltam, örömmámorban úsztam. 

Elvánszorogtam a kocsimhoz és behajítottam a táskám a hátsó ülésre.

Épp be akartam ülni a volán mögé, amikor sikítást hallottam a csarnok mellett elterülő erdőből. Nagyot nyeltem és majdnem elmenekültem, de rájöttem, hogy az nem sok jót árult volna el rólam, így kivettem a kesztyűtartóból az elemlámpát, a telefonomat pedig a zsebembe csúsztattam.

A hó szállingózott,  mintha az harminc centi nem lett volna elég, ami az elmúlt napokban leesett. Ropogott a hó talpam alatt, ahogy hátramentem. De nem találtam senkit. Rá is beszéltem magam, hogy valószínűleg csak olyan fáradt voltam, hogy már képzelegtem. 

Csóváltam a fejem a hülyeségemen és sarkon fordultam.

De egy férfival találtam szembe magam. Pár pillanat kellett ahhoz, hogy rájöjjek, honnan is volt olyan ismerős. Ő volt a nézőtéren, aki úgy nézett rám, hogy a hideg futkosott a hátamon. Kegyetlenül elmosolyodott és megragadta a lámpát tartó kezem.

Megpróbáltam szabadulni a szorításából, de akárhogy rángattam a kezem nem ment. Latolgatni kezdtem, hogy merre menekülhetnék. Elállta az utamat a parkoló felé, tehát az erdő volt az egyetlen választásom.

Kicsavarta a karom és elejtettem a zseblámpát. 

Sötétség borult ránk és elkezdtem pánikba esni. Nem is gondolkodtam, csak rátapostam a lábára és az erdő felé rohantam. Tisztában voltam vele, hogy az egy vagy akkor futok az életemért vagy nem lesz miért futnom, pillanat volt.

Kiengedett hajamba belekapott a szél és a hó sem segített a haladásban. Életemben először voltam hálás az edzőmnek, hogy annyit kellett futnom. Folyton megbotlottam, de nem hallottam, hogy a férfi közel lett volna.

Nem mertem hátranézni, csak egyre bentebb küzdöttem magam az erdőben. Az időérzékemet teljesen elveszítettem.

 A hideg levegő miatt olyan volt, mintha a tüdőmet apró tűkkel szurkálták volna, minden egyes levegővétel fájt.  Egyre hangosabban ziláltam. Az arcomat már nem éreztem, de tudtam, hogy az életemért kell futnom.

Egyszer csak egy tisztáson találtam magam. Megtorpantam, mert ismerős volt. Amikor még volt időm művészeti órákra járni, gyakran jártunk oda ki a csoporttal. Fellégeztem, mert onnan ismertem az utat vissza a városba. De túl sokáig haboztam, mert egyszer csak valaki belém jött.

A férfi a földre rántott. Kétségbeesetten próbáltam felállni, de megfogta a bokámat és ismét arccal előre értem földet. Hanyatt fordultam. A támadóm már felettem állt, ami elég rémisztő volt tekintve a magasságát és a széles vállait. De a lélegzetem akkor állt el, amikor megláttam, hogy a holdfény megcsillan a kezében tartott kés pengéjén.

Felsikítottam, reménykedtem, hogy valaki majd meghallja, de semmi. Nem volt válasz, csak a férfi gúnyos kacaja.

- Nem fog segíteni senki- mondta. Lesújtott a fegyverével, de én nem terveztem, hogy aznap este meghalok, ezért oldalra gördültem és talpra ugrottam. 

Rettenetesen fáztam. Bár az adrenalin ott zubogott az ereimben, de a nadrágom és a cipőm teljesen átázott, a hajam tiszta hó volt és kesztyű híján már alig éreztem az ujjaimat.

Elkezdtem hátrálni. Egyszer csak a kés elsüvített a fejem mellett. Újra felsikítottam és megbénított a félelem. Eszembe jutott, hogy ha csak egy centivel arrébb állok, akkor már nem kéne a következő lélegzetvételemen gondolkodnom.

Kifutott az erő a lábaimból és ismét a földön voltam. Elkerekedett szemekkel meredtem a támadómra, aki ökölbe szorított kezekkel közeledett felém. A szemében enyhe őrületet láttam. Újabb kést vett elő a bakancsa szárából és fenyegetően közeledett felém.
Már csak egy méterre lehetett tőlem, amikor a levegőbe emelte a kezét. Magam elé emeltem a karjaimat védekezés képen és felsikítottam. A szemeimet nem mertem lehunyni és jól is tettem, mert olyasmi történt, ami még jobban megdöbbentett és megijesztett, mint az az egész helyzet.

A tenyereimben tűz gyúlt és a lángok a férfi felé irányultak.

Váratlanul érte a támadásom és több métert repült a mezőn.
Engem nem égettek meg a lángok, de ahogy láttam őt sem. Egyszerre álltunk fel, ismét felém indult. Azt sem tudtam mit csinálok, csak csináltam.

Felemeltem a jobb kezem és a férfi felé tartottam.

- Ha még egy lépést közelít...- kezdtem bele, de nem tudtam folytatni.

- Bántottál már valaha, bárkit is önszántadból? Egy légynek sem tudnál ártani- mondta gúnyosan és lekezelően.

- Valamikor el kell kezdeni- vágtam rá. A hangom meglepően magabiztosnak hatott, ahhoz képest, hogy rettegtem és úgy remegett mindenem, hogy csoda, hogy egyáltalán egyben maradtam. Rettentően fáztam és a fáradság hullámokban tört rám, alig tudtam a karomat fenntartani.

Hirtelen neszezés hallatszódott a hátam mögül. A férfi megmerevedett és a sötét erdőt kezdte kémlelni.

- Úgy látom társaságunk van és nem hiszem, hogy jó lenne, ha engem is itt találna- szólt sejtelmesen. - Találkozunk még, hercegnő- mondta és gúnyosan hajbókolt nekem, majd befutott az erdőbe.

Ahogy eltűnt, úgy illant el minden maradék erőm, nem volt már ok, amiért ki kellett tartanom. Összeestem és ismét a hóban kötöttem ki. 

Szánalmas, amikor az ember ádázul küzd az éltéért, aztán a szimpla fáradtság ledönti a lábáról. Próbáltam valami maradék kitartást kisajtolni magamból, de nem voltam képes rá. 

Tisztában voltam vele, hogy nem állok messze attól, hogy megfagyjak és ott haljak meg a mezőn. Egy bizonyos szintig bele is nyugodtam.

A csillagokat kémleltem, kíváncsi voltam, hogy mennyi lehetett az idő. Egyre laposabbakat pislogtam, amikor valaki megragadta a kezeim.

- Liz! Liz! Ne add fel! Itt vagyok!- kiáltott. Legalábbis kiabálhatott, de én csak suttogást hallottam. Egyre messzebb kerültem a valóságtól. Arra még rájöttem, hogy Oliver van mellettem.

Egy pillanatra még eszembe jutott, hogy vajon hogy kerülhetett oda.

De aztán a félelem és a hideg érzését felváltotta az édes és kellemes öntudatlanság.