2013. február 24., vasárnap

3. fejezet - És feléledt a tűz

A szerdát nagyrészt ágyban töltöttem. A laptopom az ölemben volt és sorozatokat néztem, meg zenét kerestem a következő kűrömhöz. Találtam is egy gyönyörű számot, amiben csak hegedű szólt. Nem terveztem, hogy elmegyek este torna edzésre, de csak rávettem magam arra, hogy megmozduljak.
Bekaptam egy szendvicset, beültem a kocsimba és már útban is voltam a sportközpont felé. Figyelemelterelésképp üvöltött a zene a kocsimban és még én is hangosan énekeltem.
Amikor beléptem a terembe mind a tíz társam a nyakamba ugrott. Mindegyikőjüket érdekelte, hogy mi történt, jól vagyok-e, hogy-hogy elmentem edzésre és gratuláltak a győzelmemhez a korcsolyában.
Persze azt sem szalasztották el, hogy beszámoljanak minden apró kis történésről, pletykáról, ami azalatt történt, amíg nem voltam magamnál.
Végül az edző, Will állította le őket:
- Lányok, hagyjatok neki egy kis levegőt- mosolygott.- Örülünk, hogy nincs semmi bajod.- A torna sok szempontból volt más, mint a korcsolya és most nem mint sportágra gondolok. Itt nem volt akkora a versengés és a lányok nem úgy néztek rám, mint ádáz ellenségre. Ha valakit barátnőmként kellett volna megneveznem tuti, hogy valakit tornáról mondtam volna.
Hosszas bemelegítés után a kedvenc szeremen kezdtem, a gerendán. Nagyon sokan utálták, nehézsége miatt, ami igaz is volt, az egyensúly elengedhetetlen volt. De a korcsolyának köszönhetően egész jól ment.
Visszaemlékeztem, amikor az első torna versenyemre eljött Oliver. Tátott szájjal bámulta, ahogy szaltóztam és cigánykerekeztem a gerendán és ahogy szemrebbenés nélkül spárgáztam. A verseny végén elpirulva jegyezte meg, hogy egész kecsesnek tűntem. Akkor kilenc évesek voltunk. Persze azóta rengeteget fejlődtem és már nem csak egyet cigánykerekeztem a gerendán, hanem többet is, de mindig nagyon jól esett, ha megdicsérték, hogy a való élettel ellentétben, ott lánynak néztem ki.
Aláírom nem voltam túl lányos, de néha sértett is egy kicsit, hogy folyton a srác titulussal illettek.
Gerenda után jöhetett a talaj, ami szintén az erősségeim közé tartozott. Szerencsére a pár nap szünetben nem rozsdásodtam be, így minden a lehető legjobban ment.
Volt még időm csiszolni a hiányosságaimon késő tavaszig, amikorra az első versenyidőpont volt kitűzve. A korlátot is gyakoroltam, ami a közepes kategóriába esett és végül a legnagyobb ellenségem a lóugrás.
Négytől fél hétig aktívan edzettem és hulla fáradt voltam, mire utolsók között indultam ki az öltözőbe. Gyorsan letusoltam és átöltöztem. A telefonomra pillantottam, kaptam egy üzenetet anyától és volt vagy tíz nem fogadott hívásom Olivertől.
A legjobb barátommal, bár nem voltam benne biztos, hogy nevezhetem úgy semmi kedvem sem volt beszélni, ezért felhívtam anyát.
Pörgött, mint általában és kiderült, hogy már aznap este hazaértek, ráadásul még egy vacsorát is beterveztek az itthoni ügyfeleikkel. Vagyis menjek haza, hozzam magam csúcsformába és tartsak velük.
Minden lelkesedés nélkül kezdtem neki otthon a készülődésnek. Nagy nehezen kicibáltam a csomókat a hosszú, vörös hajamból és feldobtam egy kis sminket.
Próbáltam jókedvű lenni, de nem ment, nagyon nem.
- A szülei indulnának már- szólt be a szobámba Michael, a komornyikunk, aki általában csak akkor volt otthon, ha anyáék is.
A tükörképemre néztem és villantottam rá egy tipikus, színlelt mosolyt. Egyedül Oliver tudta megkülönböztetni, mikor színlelek és mikor vagyok őszinte. Persze ugyanolyan volt a hajam, a bőröm ugyanolyan fehér volt, de a szemeim nem csillogtak, ha nem voltam boldog és az ajkaim még mosolygás közben is kissé le voltak biggyesztve.
Vettem egy mély levegőt és belebújtam a fekete topánkámba. Végigsimítottam a halvány rózsaszín, hátul hosszított ruhámat. 
Anya, apa és a bátyám már kabátban álltak a bejárati ajtóban. Megöleltem őket. Nem mondhatnám, hogy túlzottan hiányoztak. Ne értsétek félre szerettem őket és hálás voltam nekik az életkörülményeim miatt, amik, ha nem fogadtak volna örökbe, nem lehettek volna meg.
De alig voltak otthon, már kiskoromban is többet voltam a dadáimmal, mint velük. A szüleim közösen vezettek egy céget és minden idejüket abba ölték, hogy tökéletes és sikeres legyen az üzletük.
A bátyám, akárcsak anyáék, magas volt és barna hajú. Ő volt a tökéletes gyerek. A Yale-re járt, sportolt és nagyon népszerű volt. A kulcs az volt, hogy mindenki szerette és ő kitűnően tudott viselkedni mások társaságában, velem ellentétben.
Beültünk a  kocsiba és a városközpont felé hajtottunk. Oliver szakadatlanul hívogatott, de már csak azért sem vettem fel, inkább lenémítottam a telefonomat és a táskámba tettem, hogy ne is lássam.
- Kikkel vacsorázunk?- kérdeztem a családomtól, mert nem bírtam, hogy a családi beszélgetések száma vészesen közelített a nullához.
- A városi tanács két tagjával- felelte apa, miközben a telefonját nyomkodta.
- És Liz, már jobban vagy?- érdeklődött anya és aggódó szemekkel nézett rám.
- Kutya bajom- legyintettem. - Nagyobb volt az ijedtség, mint a probléma.
- Azért a közeljövőben ne nagyon menj egyedül sehova- nézett rám anya komolyan az olvasószemüvege felett.
- Persze, majd a nem létező barátait elrángatja mindenhova- szólt közbe  a bátyám gúnyosan. 
- Attól, hogy te nem ismered őket, még lehetnek barátaim- fordultam felé felháborodottan.
- Néhány évfolyamtársad testvérével jóban vagyok. Mind tudják, hogy ki vagy, de csak a fura csajként emlegetnek- mondta a bátyám.
- Max, hagyd abba!- Anya szigorúan szólt hátra, de a hangleejtéséből hallatszódott, hogy a bátyámmal ért egyet.
- Van egy barátom, akiben megbízok. Ez miért nem elég?- kérdeztem és egy kicsit megemeltem a hangom.
- Ha olyan jó barátod, akkor miért nem veszed fel neki?- tette fel a kérdést apa. Kezdtem dühös lenni, éreztem, ahogy pír önti el az arcom.
- Apa, kérlek ne játszd nekem a mentalistát.- Keresztbe tettem a karjaim és reméltem, hogy hamarosan odaérünk, mert melegem volt a kocsiban.
Dermedt csendben szálltunk ki az autóból. A hó ismét szállingózott. Egy drága, francia étterembe mentünk, ami a város egyik nyugodtabb, de felkapott részében volt. 
Egy hat személyes asztalhoz ültünk le és pillanatokon belül odaértek anyáék ügyfelei is. Az ötvenes éveiben járó férfi és a pár évvel fiatalabb nő kedvesen mosolyogtak, üdvözöltek minket és helyet foglaltak.
A nő szája be sem állt, a bátyámat kérdezgette az egyetemről, aki ezer örömmel dicsekedett. 
Bár nem mondott a nő semmilyen bunkó dolgot, a stílusa mégis lekezelő volt a szüleimmel. Vagyis anyáék akarták megnyerni őt, egy üzleti ügyben.
Az étel nagyon csábító volt, de egy falatot sem tudtam volna lenyomni belőle a torkomon. Nem voltam éhes, kavargott a gyomrom és fájt a fejem. Továbbra is iszonyatosan melegem volt. 
- És te, mit csinálsz szabadidőben?- fordult hozzám a nő. Bemutatkozott, de a nevét hosszas kínzások után sem tudtam volna megmondani.
- Versenyszerűen korcsolyázok és szertornázok- válaszoltam készségesen. Próbáltam tettetni, hogy minden rendben van velem, de egyre rosszabbul éreztem magam.
- Várj, te vagy Elisabeth Dragomir?- kérdezte meglepődve.
- Igen- mondtam tömören. Anya villódzó tekintete elárulta, hogy kedvesebbnek kellet volna lennem.
- Akkor a lányom, Jessica is veled korcsolyázik- jelentette ki. Szóval innen fújt a szél. Jessica a leggonoszabb lányok egyike volt a műkorcsolyások között. Nagyon el volt telve magától, de minden egyes versenyen legyőztem őt. A szócsatákban már kevésbe voltam sikeres.
- Ön Jessica anyukája? Milyen örömteli találkozás- feleltem és ittam egy korty vizet. Hideg volt, de még attól sem hűltem le. Kezdett egyre melegebb lenni odabenn. - Megbocsájtanának egy pillanatra- pillantottam rájuk futólag és a mosdó felé siettem.
Berontottam az ajtón és az egyik mosdókagylóhoz léptem. Benedvesítettem egy zsebkendőt és a tarkómra tettem, hogy lehűtsön. Teljesen ki voltam pirosodva és a szemeim láztól csillogtak. Hiába volt a kezem a hideg márványon, nem éreztem, hogy hűsítené a bőröm.
Éreztem, ahogy izzadtságcseppek gördülnek le a hátamon. Egyre sűrűbben kezdtem venni a levegőt és sípoltak a füleim. Pár percet álltam még ott és viszonylag sikerült lenyugodnom. Bepúdereztem egy kicsit az arcom, hogy ne legyen olyan piros és visszamentem az asztalunkhoz.
A családom rosszalló pillantásai fogadtak, de mit sem törődve velük ültem vissza a helyemre.
- Egy biztos, Jessica sosem viharzott volna el ilyen illetlenül- jegyezte meg a gúnyos nő. - Tudod ott voltam a versenyen pénteken, ami után az a bizonyos incidens történt veled, amiről a fél város beszél- kezdett bele. Ökölbe szorítottam az ölemben a tenyereimet és nyugodt arckifejezést erőltettem az arcomra. - Persze érthető, hogy figyelmet akarsz magadnak, ha már a lányunk annyival jobb volt nálad a jégen- mondta gúnyosan. Elkerekedtek a szemeim. Először szó nélkül akartam hagyni, de valami azt mondta bennem, hogy ezúttal nem vonulhatok vissza.
- Tudja, nyilván azért nyertem, mert rossz voltam és azért megyek én a selejtezőre és nem a drága kislánya, akit nem mellesleg mindenki gyűlöl és rossz ribancnak tart- mondtam egy gúnyos mosollyal az arcomon. Felálltam és fogtam a kabátomat. - Anya ne aggódj, fogok egy taxit hazáig- néztem még rá és kiviharzottam az étteremből.
Amikor kiértem a hideg levegőre már remegtek a kezeim. Ideges voltam és valószínűleg influenzás is, mert mindenem fájt és borzalmasan melegem volt. 
Kivettem a telefonomat a táskámból, hogy taxit hívjak, de Oliver még mindig szakadatlanul hívogatott. 
- Mit akarsz?!- szóltam bele ingerülten a telefonba. Nagyon jól tudtam, hogy abban az állapotban gonosz leszek vele, de nem tudott érdekelni.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e- válaszolta meglepetten. Hallottam, hogy ő sincs otthon, ahogy egy kocsi zúg el mellette.
- Ha tudni akarod borzalmasan vagyok!- mondtam fennhangon és éreztem, ahogy könnyekkel telnek meg a szemeim.
- Mi a baj?- kérdezte komolyan.
- Épp most szúrtam el a szüleim egyik üzletét azzal a rohadt nagy számmal az a baj és lázas vagyok- feleltem.- De most letenném, hogy tudjak hívni egy taxit...
- Lázas vagy?- vágott a szavamba. - Indulok érted. Merre vagy?
- Abban a puccos francia étteremben. Vagyis előtte. De ne gyere értem, mert nincs rád szükségem!- rivalltam rá a telefonban, de meg se hallotta. Kinyomta.
Szédülni kezdtem, így inkább a falnak támaszkodtam. Csak akkor vettem észre, hogy a kabátom nem volt rajtam, de még úgy is borzalmasan melegem volt. Csak fogtam a fejemet és próbáltam összefüggő gondolatokat és azokon keresztül cselekvéseket magamra erőltetni, de nem ment.
Egy kicsit sértő volt, hogy anyáék nem jöttek utánam, nem nézték meg, hogy jól vagyok-e.
A fények kezdtek összemosódni a szemem előtt és egyre jobban forgott körülöttem a világ. Egyszer csak összerogytak a lábaim és a járdán ültem.
Egy autó fékezett le közvetlen előttem. Oliver szállt ki belőle. Az arcán aggodalom ült. Karon ragadott és felemelt a földről. A kocsijához támogatott és beültetett. Egyre rosszabbul voltam, még ülve is azt éreztem, hogy ide-oda dülöngélek.
Arra eszméltem, hogy Oliver lefékez és kiemel a kocsiból. Azt mindig is tudtam, hogy erős, de nem gondoltam, hogy képes úgy futni, hogy közben a karjában tart. Magamba szívtam az illatát, az mindig megnyugtatott, de akkor nem segített.
- Próbálj meg megnyugodni Liz!- kérlelt. Csak akkor eszméltem rá, hogy a házunkban vagyunk, pontosabban a hátsó kertünkben. - Csak próbáld meg!
- Meddig lesz még ennyire nagyon melegem?- kérdeztem, de a hangom nagyon halk volt és erőtlen.
- Segíteni fogok- mondta Oliver, inkább csak magának. A hóba rakott és letérdelt mellém. Fogta a jobb kezem és elkezdte leszedni róla a kötést.
- Te tudod mi történik velem?- tettem fel egy újabb kérdést, de lepisszegett.
- Liz, egy kicsit nyugtasd le magad, égetsz!- szólt egy kicsit szigorúbban. Ezen a mondaton normális esetben nevettem volna, de akkor komolyan vettem. Viszont a kérést nem tudtam teljesíteni.
A kezem az ég felé emelte és a szemembe nézett. Elmosolyodott és elengedte a csuklóm.
- Most nagyon, nagyon figyelj rám!- Fogta meg az arcom a két tenyere között. - Gyűjtsd össze haragot és a rossz élményeket, amik a közelmúltban értek. Aztán összpontosítsd őket a tenyeredbe, a jobb tenyeredbe- mondta és hátrébb húzódott. - Az ég felé tartsd a kezed- szólt kicsit indulatosabban.
Próbáltam azt tenni, amit kért. Azokra a dolgokra gondoltam, amik aznap este történtek. A családom ridegségére, Jessica anyjának sértéseire, de ami a legjobban sértett az az volt, hogy Oliver nem volt velem őszinte az előző nap. Arra a borzalmas és maró érzésre koncentráltam, amit akkor éreztem, amikor elküldtem. Amikor nem jött vissza, amikor tudtam, hogy hazudott nekem.
Egyre fokozódott a hőség, éreztem, ahogy verejtékcseppek gördülnek le az arcomon. Vagy könnyek lettek volna?
A tenyeremre koncentráltam és amikor felizzott a sebhely a tenyeremen tágra nyitottam a szemeim.
A tenyeremből lángok törtek elő, pont, mint azon a bizonyos péntek estén. Már nem égetett a forróság, a melegség elkezdett elpárologni. 
Gyönyörű piros és narancssárga lángok voltak, amik kitartóan törtek az ég felé. Több méter magas lehetett a lángoszlop. Ámulva néztem rá és el sem hittem, hogy azt én csinálom. Még a számat is eltátottam, ahogy a tenyeremből előtörő lángokat figyeltem. Éreztem, ahogy a lelkem örömtáncot jár, ahogy feléled bennem valami, ami addig mélyen szunnyadt. És feléledt a tűz, a bennem lévő tűz, ami egész addig elfojtva pislákolt, de onnantól kész volt teret hódítani magának.
A tűz lassan lett egyre kisebb, majd megszűnt és a kezem lehanyatlott.
Kitisztult a fejem, már nem zúgott a fülem, nem szédültem és nem fájtak a tagjaim. Óvatosan felültem és Oliverre néztem, aki pár méterre tőlem ült a földön és rám vigyorgott.
Körülöttem nem volt hó, mind elolvadt. Felpattantam és dühösen meredtem a barátomra.
- Azt mondtad hallucinálok! Azt mondtad, hogy ilyen nem létezik! De mégis többet tudsz erről az egész őrültségről, mint ahogy gondoltam!
- Liz, én...- kezdett bele és lefagyott az arcáról a mosoly.
- HAZUDTÁL!- kiáltottam sírva. - Megígérted, hogy mindig őszinte leszel, de hazudtál.
- Liz, van amiben nem lehetek veled mindig őszinte...
- De én mindig elmondtam neked mindent! Bármilyen kényelmetlen vagy kényes is volt a dolog.
- Menjünk be, meg fogsz fázni- próbálta terelni a témát és felállt a földről. Közelített felém, de én hátrébb léptem.
- Látni sem akarlak, Oliver- mondtam gyűlölettel tele.
- Liz, nem hagyhatlak egyedül, főleg most nem.
- Megleszek, ne aggódj!- Azzal sarkon fordultam és berohantam a házba. Kulcsra zártam az ajtót és a szobám felé indultam. Már nem sírtam, a könnyeim elapadtak, mintha csak azt akarták volna, hogy ne tudjak megkönnyebbülni egy kiadós sírás után.
 Útközben összefutottam az egyik szobalánnyal. - Senki se zavarjon, Oliver főleg ne!- szóltam hozzá kicsit bunkóbban, mint ahogy illett volna.
Becsaptam magam mögött az ajtómat és az ágyamra vetettem magamat. A párnámba ordítottam és az ágyamba ütöttem.
Néhány órányi szenvedés után csak kicsordultak ismét a könnyeim és megállíthatatlanul folytak tovább. Nem dühös voltam, már nem. Sokkal inkább csalódott és kétségeim voltak. Nem tudtam, hogy mi fene folyhatott körülöttem és ez a bizonytalanság kezdett belülről felemészteni. 
Egyik napról a másikra felfordult az életem és valamiért az a bajsejtelmem volt, hogy az még csak a kezdet, hogy lesz még rosszabb is.
Hallottam, ahogy tizenegy óra körül hazaérnek a szüleim, de nem jöttek be hozzám, ezzel is kinyilvánítva, hogy én hibáztam és szégyellnem kellene magam.
Hajnali kettő óra felé aludhattam el.
Egyedül éreztem magam, magányosan, mert rájöttem, hogy eltaszítottam az egyetlen embert, aki valaha is képes volt elviselni, akit valaha igazán a  szívembe fogadtam.

2013. február 8., péntek

2. fejezet- Menj el!

Puha párnákat éreztem a fejem alatt. Finom szálú lepedőt érintettem a meztelen talpaimmal és vastag takaró nehezedett rám. Éreztem, ahogy meleg simogatja az arcom és a lecsukott szemhéjamat narancssárgára festette a nap.
Elmosolyodtam.
De a meleg hirtelen elkezdett perzselő lenni, kellemetlen volt a forróság a takaró alatt. Azt éreztem, hogy be vagyok alá zárva és szépen lassan megsülök. Felpattantak a szemeim és lerúgtam magamról a takarót.
Túl hirtelen ültem fel, mert megszédültem. Megragadtam a hatalmas franciaágyam szélét, hogy ne essek le a földre.
Pár pillanat múlva kitisztult minden. A szobámban voltam. Hirtelen biztonság érzete öntött el. Megkönnyebülten sóhajtottam fel és a hajamba túrtam.
Szépen lassan tettem le a lábaimat a szőnyegre. Puha, bolyhos fehér szőnyegem volt, az apró szálak csiklandozták a lábam.
Mindig is imádtam a szobámat, az volt a kis nyugalomszigetem. A bézs falak, piros virágmintával. A sötét fából készült hatalmas bútorok. A mindig rendetlen íróasztalom, ami általában szépítkező asztalként szolgált. A szobám indokolatlanul nagy volt. Annyi plusz hely volt benne, hogy kényelmesen elfért volna benne néhány tornász cucc vagy esetleg egy kisebb nappali, mondjuk két fotellal és egy tévével. De így, hogy sok szabad hely volt benne, tudtam a talajtornát este is gyakorolni. Nevezzetek megszállottnak  mert az voltam.
A párnázott párkányos ablakom a szobám bal oldalán volt és az utcára nézett, na meg ott volt a hatalmas, baldachinos franciaágyam.
Minden egyes négyzetcentijét én terveztem, az életem többi momentumával ellentétben.
Szigorú menetrend szerint éltem. Minden reggel ötkor keltem és edzésre mentem vagy tanultam. Aztán nyolctól suli, délután újabb edzések és végül az esti tanulás. Ezek közé a programok között nem túl sok időm volt és azt is Oliverrel töltöttem.
Mellette, akárcsak a szobámban, folytonos biztonságot éreztem. Nem féltem és nem tudott semmi sem felidegesíteni. Sokan mondták, hogy járnunk kéne, de ezeken az embereken csak nevetni tudtam.
Túl sok mindent tudott rólam ahhoz, hogy legyen köztünk romantika.
A kétszárnyas ajtómon halk kopogás hallatszódott. Felkaptam a fejem, még mindig az ágyam szélén ültem. Az egyik bejárónő lépett be rajta, Maria.
- Jó reggelt Liz!- köszönt derűsen. - Örülök, hogy végre felébredt.
- Én is- mosolyogtam. - Úgy el vagyok gémberedve, mint aki napok óta nem kelt fel- mondtam és nyújtóztam egyet. Maria nem szólt semmit, csak csendesen lerakta a frissen mosott ruháimat az ágyam szélére. Leült mellém és átkarolta a vállamat. Ez volt az a gesztus, amit én imádtam, hisz Maria nevelt fel, ha úgy vesszük, de anyáék nem díjazták, ha az általuk fizetett alkalmazottakkal túl sokat beszéltem. A sznobság volt anyáék legnagyobb hibája.
- Liz, kicsim- kezdett bele. Bölcs, mélybarna szemei szomorúan csillogtak. - Négy napig nem voltál magadnál, két napig kórházban feküdtél- szólt csendesen és megszorította az öleimben fekvő kezeim. Ritkán tegezett csak, de olyankor olyan jó volt hallani.
- Tessék?- hüledeztem és a hangom jó pár oktávval fentebb csúszott.
- Nem az én posztom elmesélni mindent és ha jól sejtem Oliver itt lesz nem sokára. Minden nap eljött eddig iskola után- mondta és kimet a szobámból.
Döbbenten álltam fel és a tükrömhöz sétáltam, elkezdtem számba venni a sérüléseimet. Szerencsére rosszabbra számítottam.
Volt néhány kisebb karcolás az arcomon és a nyakamon meg a kézfejeimen. Valószínűleg aközben szereztem őket, ahogy az erdőben futottam. Furcsálltam, hogy mindenre emlékszem. Minden egyes apró kis mozzanatra, túl élesek voltak az emlékeim.
Felgyorsult a légzésem és ismét félelem kezdett eluralkodni rajtam. Lehunytam a szemeimet és nyugalmat erőltettem magamra. A tükörképem kék szemei hidegek voltak és bőre túl fehér volt ahhoz, hogy egészséges lehessen.
Csináltam pár guggolást, ugráltam párat, megforgattam a vállaimat és a csuklómat. Szerencsére nem éreztem, hogy bármi bajuk esett volna, a sportolás nem került veszélybe.
Egyetlen komolyabb sérülésem a jobb kezemen lévő kötés alatt lehetett. Óvatosan csavartam le a gézt. A kézfejem sértetlen volt, óvatosan fordítottam a tenyeremet felfelé.
Egy seb volt rajta, pontosabban egy sebhely. Olyan volt, mint amikor a seb már begyógyult, de fényes marad a helye. A bőr még nem volt kifehéredve, vöröses színe volt. Megérintettem, de nem fájt egyáltalán.
Néhány perc múlva egy mintát véltem felfedezni benne. Mintha három lángcsóva lett volna. Megvontam a vállam és visszacsavartam a gézt a kezemre.
Bár nem emlékeztem, hogy lett volna alkalmam hasonló sebhelyet szerezni, egyenlőre elnapoltam a problémát, ugyanis a hasam vészjóslóan megkordult.
Felkaptam egy bő pulcsit és kimerészkedtem a szobámból.
A házunk túl nagy és túl fényűző volt. Persze imádtam és minden egyes alkalommal elámultam, amikor megláttam az impozáns márvány lépcsőt vagy az egyen, fehér, aranyszegélyes kétszárnyú ajtókat vagy a hatalmas kristálycsillárt, ami az emeletről lógott le a hallba.
De a ház üres volt. A lépteim visszhangoztak, az ajtók nem nyitódtak és záródtak. A pár fős személyzet általában hangtalanul járt, a szüleim alig voltak otthon, a bátyám pedig már egyetemista volt.
A konyhánk csúcs felszerelt volt. Heti párszor egy szakács is jött, de pénzkidobásnak éreztem. Egy tükörtojást én is képes voltam összeütni.
Már ki is tettem a tányérra a tojásokat, amikor eszembe jutott, hogy mennyi lehet az idő. Épp arra gondoltam, hogy a telefonomat is illett volna lehozni, amikor valaki eltakarta a szemeimet hátulról.
Máskor viccesnek találtam volna, de még sokkos állapotban voltam a támadóm miatt, így felsikítottam. Erős kezek ragadták meg a vállam és megpördítettek. Kinyitottam a szemeimet és Olivert láttam magam előtt.
- Normális vagy?- hüledeztem.
- Úgy látom nem vagy teljesen nyugodt- mondta komoran.
- Hát nem igazán- feleltem és keresztbe tettem a karjaimat. - Még nem sikerült feldolgozni, hogy kis híján megöltek.
- De most már minden rendben- mosolygott és megölelt. Magamba szívtam a kellemes erdő illatát és élveztem, hogy biztonságban érzem magam.
- Máris jobb- nevettem bele a mellkasába. Oliver átlagos magasságú volt, széles vállú, izmos karú. Bomlottak utána a lányok a suliban, de nem érdekelte. Sötétbarna haja és zöld szemei bárkit képesek lettek volna megbabonázni.
- Mit eszünk?- kérdezte derűsen és nyakát nyújtogatta a konyhapult felé.
Végül mindketten a tévé előtt kötöttünk ki. Oliver választott valami filmet. Előre dőlve, feszülten figyelte a film minden egyes apró mozzanatát, de én még csak azt sem tudnám megmondani, hogy a főszereplő nő volt-e, esetleg férfi.
Oliver egyszer csak leállította a filmet és felém fordult:
- Liz?
- Tessék?- kérdeztem és felé kaptam a tekintetem.
- Már vagy ötször megkérdeztem, hogy mire emlékszel a péntek estéből- mosolygott és felhúzta a lábait a kanapéra.
- Mindenre- feleltem. A hangom remegett, abban az egy szóban hallani lehetett mindent, amit akkor éreztem. Kétséget, félelmet, balsejtelmet.
- Elmesélnéd?- érdeklődött halkan.
- De hát te hoztál el a mezőről- értetlenkedtem és a szemeibe néztem.
- Nem is voltam a városban aznap este- vágta rá és megszorította a kezem.
- Tisztán emlékszem, hogy ott voltál, miután a támadóm elmenekült, te üldözted el!- háborodtam fel.
- Mire emlékszel a támadódból?- kérdezte higgadtan. Jó, hogy ő az volt, mert én kezdtem felkapni a vizet. Amúgy is hirtelen haragú voltam. Éreztem, ahogy elpirulok és az sem tetszett.
- Magas volt, szőke hajú és kés volt nála.
- Ennyi?- hüledezett.
- Bocsi, de a kés és a menekülés lekötötte minden figyelmemet!- emeltem fel a hangom.
- És mi történt, pontosan?- faggatott. Elmeséltem neki, hogy sikolyt hallottam, egész addig gördülékenyen ment minden, amíg el nem értem egy bizonyos részig.
- Aztán ott feküdtem a hóban és felém közelített. Féltem, magam elé kaptam a kezeimet és...- meséltem, de megakadtam. Oliver megszorította a kezeim, de így is előbuggyant egy könnycsepp. Letöröltem a pulcsim ujjával. Folytatnom kellett, de a következő részlet annyira abszurd volt és hihetetlen, hogy úgy döntöttem egyszerűen csak kinyögöm. - Lángok jöttek ki a tenyeremből és eltaláltam- hadartam. Oliver elkerekedett szemekkel nézett rám és már meg is bántam, hogy elmondtam neki.
Nagyon sokáig hittem a természetfelettiben, de ő mindig csak azt hajtogatta, hogy nem hihetek gyerekmesékben és egy idő után meg is szűnt a hitem.
- Liz, tudod az agy, ha valami olyan történik, amit nem tud feldolgozni, akkor új emlékeket kreál- kezdett bele, de rögtön tudtam, hogy nem fogom végighallgatni.
- De nem vagyok bolond!- kiáltottam. - Tudom, hogy mi történt, láttam és átéltem.
- De ez nem történhetett meg, lehetetlen- szűrte a fogai között. Ő is kezdett dühös lenni.
- Tudom, hogy ott voltál, tudom, hogy mi történt és tudom, hogy igazam van!
- De ezúttal tévedsz- jelentette ki komolyan. Nálam pedig betelt a pohár.
- Egészen eddig megpróbáltad nekem bemesélni, hogy nem létezik természetfeletti. De láttam, tapasztaltam!
- Csak ezzel próbál korrigálni az agyad!
- Ezt te sem hiszed el!- méltatlankodtam.
- Márpedig ez történt.
- És mégis honnan vagy benne olyan biztos?
- Te miért vagy olyan biztos a te elméletedben?- kérdezte gúnyosan.- Még mindig az enyém a logikusabb.
- Akkor ezt mivel magyarázod?- kérdeztem és remegő kézzel lecsavartam a kötést a tenyeremről. Így láthatóvá vált a sebhely, amit a tudatalattim már rég összekötött azzal, ami az erdőben történt, azzal, hogy valahogy tüzet csináltam. Oliver elképedve, tágra nyitott szemekkel szemlélte, aztán bánatos lett az arca. Majd megrázta magát és azt a gúnyos, szenvtelen álarcát öltötte fel, amit akkor használt, ha nem kívánatos személyekkel beszélt.
- Ez nem magyarázat- szólt. A hangja pontosan olyan volt, mint az arca.
- Menj el!- szóltam ridegen és elfordultam.
- Liz...- próbált lágyabban szólni.
- Oliver, menj el! Most!- mondtam tagoltan. A barátom felállt és kisétált a nappaliból. Még megállt az ajtóban, mintha valamit mondani akart volna, de nem tette.
Az ölembe vettem egy díszpárnát és szorosan magamhoz öleltem. Életemben nagyjából másodszor veszekedtem Oliverrel és bűntudatom volt annak ellenére, hogy biztos voltam az igazamban.
Aznap este még beszéltem telefonon anyával. Ő is és apa is Párizsban voltak, de azt mondták, hogy pár nap múlva hazajönnek. Eljátszottam neki, hogy vidám vagyok és minden rendben, pedig borzalmasan éreztem magam.
Felvánszorogtam a szobámba és beestem az ágyamba. Ki voltam merülve, pedig alig pár órát voltam fenn.
Már kedd volt, úgy döntöttem, hogy a hét további részét is otthon fogom tölteni, semmi kedvem nem volt az iskolához.
Még mielőtt túlságosan is belegabalyodhattam volna a gondolataimba inkább eltettem magam másnapra.



2013. február 4., hétfő

1. fejezet - Fuss az életedért!

Késésben voltam. Úgy hajtottam, mint egy őrült. Semmit se utáltam annál jobban, mint amikor valaki megígért valamit, de nem tartotta be. Anya is pontosan ezt csinálta akkor, már sokadszorra.  Azt mondta, hogy eljön elém és elvisz a versenyemre, de megint volt valami fontosabb dolga.
Mondjuk már megszoktam, mindig fontosabbak voltak a tárgyalások, a bemutatók. Persze megértettem, hogy ezek mind szükségesek ahhoz, hogy anya ilyen sikeres legyen, de néha hiányoltam az anyai gesztusokat, vagy a családként együtt töltött időt.
Persze apát is hiába hívtam, a rögzítő volt. Tipikus. Nem is értem, miért vártam mást. Persze volt egy életstílus, amit megengedhettünk magunknak amit, hogy a szüleim ilyen jól kerestek, de néha úgy irigyeltem a szegény iskolástársaimat, akik heti kettőnél többször látták a szüleiket és azok akkor sem a telefonjukon vagy a laptopjukon lógtak.
Négy órakor parkoltam le a jégcsarnok előtt. Akkoriban műkorcsolyáztam, a torna mellett, és a kisvárosunkban volt az évadnyitó verseny, ami egyben az olimpiai selejtező előversenye volt. Sok minden függött attól az estétől.
 Már fél órája melegítenem kellett volna, de fuvar híján először haza kellett mennem a kocsimért. Még szerencse, hogy megszereztem a jogsimat. Már megszoktam, hogy általában egyedül jártam haza. Egyetlen barátom volt, Oliver, akit nem hozott lázba a kori vagy a szertorna. Nem mintha nem értettem volna meg. Így is többször látott versenyezni, mint a szüleim.
Kipattantam a kocsiból és rohantam befelé. Az öltözőben az edzőm és a szúrós tekintete köszöntött. Rögtön elpirultam, mert nagyon fontos volt számomra a korizás, de nem az volt az első, hogy nem értem oda időben. Igazából az volt a ritka, ha pontos voltam.
- Örülök, hogy megjelentél- mondta gúnyosan. – Öltözz és gyere!- mordult rám és kiment. Felsóhajtottam és gyorsan felvettem a korcsolyám és a kűrruhám.
Melegítés közben a gondolataim ide-oda csapongtak, mint mindig. Reméltem, hogy Oliver,ezúttal is el tud jönni a versenyre, mert kellett a támogatása. Bár a nagynénje, aki felnevelte, beteg volt és az egyetlen barátom egész héten nem volt iskolában. 
Még óvodás korunkban ismerkedtünk meg. Azt hiszem a homokozóban kerültem bajba és segített. Mondjuk a nagy bajba kerülés egy másik gyerek homokvárának a lerombolása volt, de oviban az is felér egy katasztrófával. Azóta nem lehet minket szétválasztani.
Azt tudtam, hogy a szüleim nem lesznek ott. Ők mindig túl elfoglaltak voltak. Hiába álltam annak a kapujában, hogy bekerüljek az országos válogatottba, őket nem hatotta meg. Nekik csak az volt a fontos, hogy az ő tökéletes kislányuk legyek. Jó átlaggal és kitűnő eredményekkel.
A csarnok szépen lassan megtelt. Ahogy emberekkel telt meg a lelátó, úgy fokozódott bennem is az izgalom. Visszamentem az öltözőbe, hogy ott várjak a soromra, mert utolsó voltam. A többi lány folyton beszélt vagy épp kiborult, olyan apróságok miatt, hogy leesett egy flitter a ruhájáról. Hiába űztem két igen lányos sportágat, soha nem voltam csajos. Jobban szerettem a nadrágot a szoknya helyett, gyűlöltem, ha fésülködnöm vagy sminkelnem kellett. Nem babáztam, hanem fociztam és nem hercegnős meséket néztem, hanem csupa Pokémon és így tovább.
- Sok szerencsét, lúzer- mondta lekezelően Jessica. Ő volt a legádázabb ellenségem a koricsapatban és a suliban. Az idejét se tudom, mióta gyűlöltük egymást. A szöges ellentétem volt, minden szempontból. Ő volt a legnépszerűbb, legcsinosabb lány.
- Kéz és lábtörést!- kacsintottam rá és egy szemforgatás kíséretében léptem a tükörhöz.
 Ellenőriztem, hogy a sminkem a helyén van-e. A kósza vörös tincseimet a füleim mögé igazítottam. Szoros kontyból is kiszabadultak a hullámos tincseim. Kék szemeimben izgalom csillogott és ki voltam pirulva, mint mindig, ha izgultam, szégyenkeztem, dühös voltam, ki voltam melegedve, szóval nagyjából mindig. Oliver szerint életre keltette az arcom, szerintem meg úgy néztem ki, mint egy rák. Vettem egy mély levegőt megnyugtatásképp és megpróbáltam magam versenyhez illő lelki állapotba hozni.
- Sok sikert Liz- szorította meg a vállamat az edzőm nagyjából egy órával később. Megráztam magam és a jégre léptem. Magabiztosan siklottam a pálya közepére. Körbetekintettem a nézőtéren. Ismerős arcokat láttam, a város lakóit, néhány iskolástársam szüleit. Oliver nem volt köztük, kicsit elszomorodtam, de a mosoly nem fagyott le az arcomról.
Lehunytam a szemeim és vártam, hogy elinduljon a zene. Megszólalt az első hang, halk zongoraszó. Számoltam az ütemeket és légiesen kezdtem mozogni. Simán siklottam a jég felszínén. Már nem is láttam a nézőket, nem éreztem a hideget, csak én voltam és a tánc.
Ugráshoz készülődtem. Az első ugrásnál mindig görcsbe szokott rándulni a gyomrom. De tökéletesen hajtottam végre a feladatot és már nem is izgultam. Hallottam a közönség tapsát. A zene a drámai részéhez érkezett és én minden indulatot próbáltam kiadni magamból. A bonyolult lépéssort hiba nélkül hajtottam végre.
Végül elhalkult a zene és én is mozdulatlan voltam. Kiegyenesedtem és döbbenten vettem észre, hogy a közönség állva tapsol nekem. Felkacagtam és kecsesen meghajoltam előttük. Végigjárattam a tekintetemet mindenki arcán. 
Egyetlen férfin akadt meg a tekintetem. Világos szőke haja volt és jég kék szeme. Bosszúsan meredt rám. Ha a szemeivel ölni tudott volna, akkor ott helyben estem volna össze. Gyorsan le is siklottam a jégről. Az edzőm a karjaiba kapott. Több, mint egy méterrel a föld felett voltam, mert az edzőm egy elég megtermett férfi volt én meg a magam 160 centijével nem voltam egy égimeszelő.
A versenyekben azt nem bírtam, hogy utána sokáig ott kellett maradni. Amúgy is hulla fáradt voltam, húzós hetem volt, nem hiányzott az órákon át tartó jópofizás. Én voltam az utolsó, aki elhagyta az épületet. De panaszkodásra nem lehetett okom, megnyertem a versenyt. Bár végtelenül fáradt voltam, örömmámorban úsztam. 
Elvánszorogtam a kocsimhoz és behajítottam a táskám a hátsó ülésre.
Épp be akartam ülni a volán mögé, amikor sikítást hallottam a csarnok mellett elterülő erdőből. Nagyot nyeltem és majdnem elmenekültem, de rájöttem, hogy az nem sok jót árult volna el rólam, így kivettem a kesztyűtartóból az elemlámpát, a telefonomat pedig a zsebembe csúsztattam.
A hó szállingózott,  mintha az harminc centi nem lett volna elég, ami az elmúlt napokban leesett. Ropogott a hó talpam alatt, ahogy hátramentem. De nem találtam senkit. Rá is beszéltem magam, hogy valószínűleg csak olyan fáradt voltam, hogy már képzelegtem. 
Csóváltam a fejem a hülyeségemen és sarkon fordultam.
De egy férfival találtam szembe magam. Pár pillanat kellett ahhoz, hogy rájöjjek, honnan is volt olyan ismerős. Ő volt a nézőtéren, aki úgy nézett rám, hogy a hideg futkosott a hátamon. Kegyetlenül elmosolyodott és megragadta a lámpát tartó kezem.
Megpróbáltam szabadulni a szorításából, de akárhogy rángattam a kezem nem ment. Latolgatni kezdtem, hogy merre menekülhetnék. Elállta az utamat a parkoló felé, tehát az erdő volt az egyetlen választásom.
Kicsavarta a karom és elejtettem a zseblámpát. 
Sötétség borult ránk és elkezdtem pánikba esni. Nem is gondolkodtam, csak rátapostam a lábára és az erdő felé rohantam. Tisztában voltam vele, hogy az egy vagy akkor futok az életemért vagy nem lesz miért futnom, pillanat volt.
Kiengedett hajamba belekapott a szél és a hó sem segített a haladásban. Életemben először voltam hálás az edzőmnek, hogy annyit kellett futnom. Folyton megbotlottam, de nem hallottam, hogy a férfi közel lett volna.
Nem mertem hátranézni, csak egyre bentebb küzdöttem magam az erdőben. Az időérzékemet teljesen elveszítettem.
 A hideg levegő miatt olyan volt, mintha a tüdőmet apró tűkkel szurkálták volna, minden egyes levegővétel fájt.  Egyre hangosabban ziláltam. Az arcomat már nem éreztem, de tudtam, hogy az életemért kell futnom.
Egyszer csak egy tisztáson találtam magam. Megtorpantam, mert ismerős volt. Amikor még volt időm művészeti órákra járni, gyakran jártunk oda ki a csoporttal. Fellégeztem, mert onnan ismertem az utat vissza a városba. De túl sokáig haboztam, mert egyszer csak valaki belém jött.
A férfi a földre rántott. Kétségbeesetten próbáltam felállni, de megfogta a bokámat és ismét arccal előre értem földet. Hanyatt fordultam. A támadóm már felettem állt, ami elég rémisztő volt tekintve a magasságát és a széles vállait. De a lélegzetem akkor állt el, amikor megláttam, hogy a holdfény megcsillan a kezében tartott kés pengéjén.
Felsikítottam, reménykedtem, hogy valaki majd meghallja, de semmi. Nem volt válasz, csak a férfi gúnyos kacaja.
- Nem fog segíteni senki- mondta. Lesújtott a fegyverével, de én nem terveztem, hogy aznap este meghalok, ezért oldalra gördültem és talpra ugrottam. 
Rettenetesen fáztam. Bár az adrenalin ott zubogott az ereimben, de a nadrágom és a cipőm teljesen átázott, a hajam tiszta hó volt és kesztyű híján már alig éreztem az ujjaimat.
Elkezdtem hátrálni. Egyszer csak a kés elsüvített a fejem mellett. Újra felsikítottam és megbénított a félelem. Eszembe jutott, hogy ha csak egy centivel arrébb állok, akkor már nem kéne a következő lélegzetvételemen gondolkodnom.
Kifutott az erő a lábaimból és ismét a földön voltam. Elkerekedett szemekkel meredtem a támadómra, aki ökölbe szorított kezekkel közeledett felém. A szemében enyhe őrületet láttam. Újabb kést vett elő a bakancsa szárából és fenyegetően közeledett felém.
Már csak egy méterre lehetett tőlem, amikor a levegőbe emelte a kezét. Magam elé emeltem a karjaimat védekezés képen és felsikítottam. A szemeimet nem mertem lehunyni és jól is tettem, mert olyasmi történt, ami még jobban megdöbbentett és megijesztett, mint az az egész helyzet.
A tenyereimben tűz gyúlt és a lángok a férfi felé irányultak.
Váratlanul érte a támadásom és több métert repült a mezőn.
Engem nem égettek meg a lángok, de ahogy láttam őt sem. Egyszerre álltunk fel, ismét felém indult. Azt sem tudtam mit csinálok, csak csináltam.
Felemeltem a jobb kezem és a férfi felé tartottam.
- Ha még egy lépést közelít...- kezdtem bele, de nem tudtam folytatni.
- Bántottál már valaha, bárkit is önszántadból? Egy légynek sem tudnál ártani- mondta gúnyosan és lekezelően.
- Valamikor el kell kezdeni- vágtam rá. A hangom meglepően magabiztosnak hatott, ahhoz képest, hogy rettegtem és úgy remegett mindenem, hogy csoda, hogy egyáltalán egyben maradtam. Rettentően fáztam és a fáradság hullámokban tört rám, alig tudtam a karomat fenntartani.
Hirtelen neszezés hallatszódott a hátam mögül. A férfi megmerevedett és a sötét erdőt kezdte kémlelni.
- Úgy látom társaságunk van és nem hiszem, hogy jó lenne, ha engem is itt találna- szólt sejtelmesen. - Találkozunk még, hercegnő- mondta és gúnyosan hajbókolt nekem, majd befutott az erdőbe.
Ahogy eltűnt, úgy illant el minden maradék erőm, nem volt már ok, amiért ki kellett tartanom. Összeestem és ismét a hóban kötöttem ki. 
Szánalmas, amikor az ember ádázul küzd az éltéért, aztán a szimpla fáradtság ledönti a lábáról. Próbáltam valami maradék kitartást kisajtolni magamból, de nem voltam képes rá. 
Tisztában voltam vele, hogy nem állok messze attól, hogy megfagyjak és ott haljak meg a mezőn. Egy bizonyos szintig bele is nyugodtam.
A csillagokat kémleltem, kíváncsi voltam, hogy mennyi lehetett az idő. Egyre laposabbakat pislogtam, amikor valaki megragadta a kezeim.
- Liz! Liz! Ne add fel! Itt vagyok!- kiáltott. Legalábbis kiabálhatott, de én csak suttogást hallottam. Egyre messzebb kerültem a valóságtól. Arra még rájöttem, hogy Oliver van mellettem.
Egy pillanatra még eszembe jutott, hogy vajon hogy kerülhetett oda.
De aztán a félelem és a hideg érzését felváltotta az édes és kellemes öntudatlanság.