A szerdát nagyrészt ágyban töltöttem. A laptopom az ölemben volt
és sorozatokat néztem, meg zenét kerestem a következő kűrömhöz. Találtam is egy
gyönyörű számot, amiben csak hegedű szólt. Nem terveztem, hogy elmegyek este
torna edzésre, de csak rávettem magam arra, hogy megmozduljak.
Bekaptam egy szendvicset, beültem a kocsimba és már útban is
voltam a sportközpont felé. Figyelemelterelésképp üvöltött a zene a kocsimban
és még én is hangosan énekeltem.
Amikor beléptem a terembe mind a tíz társam a nyakamba ugrott.
Mindegyikőjüket érdekelte, hogy mi történt, jól vagyok-e, hogy-hogy elmentem
edzésre és gratuláltak a győzelmemhez a korcsolyában.
Persze azt sem szalasztották el, hogy beszámoljanak minden apró
kis történésről, pletykáról, ami azalatt történt, amíg nem voltam magamnál.
Végül az edző, Will állította le őket:
- Lányok, hagyjatok neki egy kis levegőt- mosolygott.- Örülünk,
hogy nincs semmi bajod.- A torna sok szempontból volt más, mint a korcsolya és
most nem mint sportágra gondolok. Itt nem volt akkora a versengés és a lányok
nem úgy néztek rám, mint ádáz ellenségre. Ha valakit barátnőmként kellett volna
megneveznem tuti, hogy valakit tornáról mondtam volna.
Hosszas bemelegítés után a kedvenc szeremen kezdtem, a gerendán.
Nagyon sokan utálták, nehézsége miatt, ami igaz is volt, az egyensúly
elengedhetetlen volt. De a korcsolyának köszönhetően egész jól ment.
Visszaemlékeztem, amikor az első torna versenyemre eljött Oliver.
Tátott szájjal bámulta, ahogy szaltóztam és cigánykerekeztem a gerendán és ahogy
szemrebbenés nélkül spárgáztam. A verseny végén elpirulva jegyezte meg, hogy
egész kecsesnek tűntem. Akkor kilenc évesek voltunk. Persze azóta rengeteget
fejlődtem és már nem csak egyet cigánykerekeztem a gerendán, hanem többet is,
de mindig nagyon jól esett, ha megdicsérték, hogy a való élettel ellentétben,
ott lánynak néztem ki.
Aláírom nem voltam túl lányos, de néha sértett is egy kicsit, hogy
folyton a srác titulussal illettek.
Gerenda után jöhetett a talaj, ami szintén az erősségeim közé
tartozott. Szerencsére a pár nap szünetben nem rozsdásodtam be, így minden a
lehető legjobban ment.
Volt még időm csiszolni a hiányosságaimon késő tavaszig, amikorra
az első versenyidőpont volt kitűzve. A korlátot is gyakoroltam, ami a közepes
kategóriába esett és végül a legnagyobb ellenségem a lóugrás.
Négytől fél hétig aktívan edzettem és hulla fáradt voltam, mire
utolsók között indultam ki az öltözőbe. Gyorsan letusoltam és átöltöztem. A
telefonomra pillantottam, kaptam egy üzenetet anyától és volt vagy tíz nem fogadott
hívásom Olivertől.
A legjobb barátommal, bár nem voltam benne biztos, hogy nevezhetem
úgy semmi kedvem sem volt beszélni, ezért felhívtam anyát.
Pörgött, mint általában és kiderült, hogy már aznap este
hazaértek, ráadásul még egy vacsorát is beterveztek az itthoni ügyfeleikkel.
Vagyis menjek haza, hozzam magam csúcsformába és tartsak velük.
Minden lelkesedés nélkül kezdtem neki otthon a készülődésnek. Nagy
nehezen kicibáltam a csomókat a hosszú, vörös hajamból és feldobtam egy kis
sminket.
Próbáltam jókedvű lenni, de nem ment, nagyon nem.
- A szülei indulnának már- szólt be a szobámba Michael, a
komornyikunk, aki általában csak akkor volt otthon, ha anyáék is.
A tükörképemre néztem és villantottam rá egy tipikus, színlelt mosolyt. Egyedül Oliver tudta megkülönböztetni, mikor színlelek és mikor vagyok őszinte. Persze ugyanolyan volt a hajam, a bőröm ugyanolyan fehér volt, de a szemeim nem csillogtak, ha nem voltam boldog és az ajkaim még mosolygás közben is kissé le voltak biggyesztve.
A tükörképemre néztem és villantottam rá egy tipikus, színlelt mosolyt. Egyedül Oliver tudta megkülönböztetni, mikor színlelek és mikor vagyok őszinte. Persze ugyanolyan volt a hajam, a bőröm ugyanolyan fehér volt, de a szemeim nem csillogtak, ha nem voltam boldog és az ajkaim még mosolygás közben is kissé le voltak biggyesztve.
Vettem egy mély levegőt és belebújtam a fekete topánkámba.
Végigsimítottam a halvány rózsaszín, hátul hosszított ruhámat.
Anya, apa és a bátyám már kabátban álltak a bejárati ajtóban.
Megöleltem őket. Nem mondhatnám, hogy túlzottan hiányoztak. Ne értsétek félre
szerettem őket és hálás voltam nekik az életkörülményeim miatt, amik, ha nem
fogadtak volna örökbe, nem lehettek volna meg.
De alig voltak otthon, már kiskoromban is többet voltam a
dadáimmal, mint velük. A szüleim közösen vezettek egy céget és minden idejüket
abba ölték, hogy tökéletes és sikeres legyen az üzletük.
A bátyám, akárcsak anyáék, magas volt és barna hajú. Ő volt a
tökéletes gyerek. A Yale-re járt, sportolt és nagyon népszerű volt. A kulcs az
volt, hogy mindenki szerette és ő kitűnően tudott viselkedni mások
társaságában, velem ellentétben.
Beültünk a kocsiba és a városközpont felé hajtottunk. Oliver
szakadatlanul hívogatott, de már csak azért sem vettem fel, inkább lenémítottam
a telefonomat és a táskámba tettem, hogy ne is lássam.
- Kikkel vacsorázunk?- kérdeztem a családomtól, mert nem bírtam,
hogy a családi beszélgetések száma vészesen közelített a nullához.
- A városi tanács két tagjával- felelte apa, miközben a telefonját
nyomkodta.
- És Liz, már jobban vagy?- érdeklődött anya és aggódó szemekkel
nézett rám.
- Kutya bajom- legyintettem. - Nagyobb volt az ijedtség, mint a
probléma.
- Azért a közeljövőben ne nagyon menj egyedül sehova- nézett rám
anya komolyan az olvasószemüvege felett.
- Persze, majd a nem létező barátait elrángatja mindenhova- szólt közbe
a bátyám gúnyosan.
- Attól, hogy te nem ismered őket, még lehetnek barátaim-
fordultam felé felháborodottan.
- Néhány évfolyamtársad testvérével jóban vagyok. Mind tudják,
hogy ki vagy, de csak a fura csajként emlegetnek- mondta a bátyám.
- Max, hagyd abba!- Anya szigorúan szólt hátra, de a
hangleejtéséből hallatszódott, hogy a bátyámmal ért egyet.
- Van egy barátom, akiben megbízok. Ez miért nem elég?- kérdeztem
és egy kicsit megemeltem a hangom.
- Ha olyan jó barátod, akkor miért nem veszed fel neki?- tette fel
a kérdést apa. Kezdtem dühös lenni, éreztem, ahogy pír önti el az arcom.
- Apa, kérlek ne játszd nekem a mentalistát.- Keresztbe tettem a
karjaim és reméltem, hogy hamarosan odaérünk, mert melegem volt a kocsiban.
Dermedt csendben szálltunk ki az autóból. A hó ismét
szállingózott. Egy drága, francia étterembe mentünk, ami a város egyik
nyugodtabb, de felkapott részében volt.
Egy hat személyes asztalhoz ültünk le és pillanatokon belül
odaértek anyáék ügyfelei is. Az ötvenes éveiben járó férfi és a pár évvel
fiatalabb nő kedvesen mosolyogtak, üdvözöltek minket és helyet foglaltak.
A nő szája be sem állt, a bátyámat kérdezgette az egyetemről, aki
ezer örömmel dicsekedett.
Bár nem mondott a nő semmilyen bunkó dolgot, a stílusa mégis
lekezelő volt a szüleimmel. Vagyis anyáék akarták megnyerni őt, egy üzleti
ügyben.
Az étel nagyon csábító volt, de egy falatot sem tudtam volna
lenyomni belőle a torkomon. Nem voltam éhes, kavargott a gyomrom és fájt a
fejem. Továbbra is iszonyatosan melegem volt.
- És te, mit csinálsz szabadidőben?- fordult hozzám a nő.
Bemutatkozott, de a nevét hosszas kínzások után sem tudtam volna megmondani.
- Versenyszerűen korcsolyázok és szertornázok-
válaszoltam készségesen. Próbáltam tettetni, hogy minden rendben van velem,
de egyre rosszabbul éreztem magam.
- Várj, te vagy Elisabeth Dragomir?- kérdezte meglepődve.
- Igen- mondtam tömören. Anya villódzó tekintete elárulta, hogy
kedvesebbnek kellet volna lennem.
- Akkor a lányom, Jessica is veled korcsolyázik- jelentette ki.
Szóval innen fújt a szél. Jessica a leggonoszabb lányok egyike volt a
műkorcsolyások között. Nagyon el volt telve magától, de minden egyes versenyen
legyőztem őt. A szócsatákban már kevésbe voltam sikeres.
- Ön Jessica anyukája? Milyen örömteli találkozás- feleltem és
ittam egy korty vizet. Hideg volt, de még attól sem hűltem le. Kezdett egyre
melegebb lenni odabenn. - Megbocsájtanának egy pillanatra- pillantottam rájuk
futólag és a mosdó felé siettem.
Berontottam az ajtón és az egyik mosdókagylóhoz léptem.
Benedvesítettem egy zsebkendőt és a tarkómra tettem, hogy lehűtsön. Teljesen ki
voltam pirosodva és a szemeim láztól csillogtak. Hiába volt a kezem a hideg
márványon, nem éreztem, hogy hűsítené a bőröm.
Éreztem, ahogy izzadtságcseppek gördülnek le a hátamon. Egyre
sűrűbben kezdtem venni a levegőt és sípoltak a füleim. Pár percet álltam még
ott és viszonylag sikerült lenyugodnom. Bepúdereztem egy kicsit az arcom, hogy
ne legyen olyan piros és visszamentem az asztalunkhoz.
A családom rosszalló pillantásai fogadtak, de mit sem törődve
velük ültem vissza a helyemre.
- Egy biztos, Jessica sosem viharzott volna el ilyen illetlenül-
jegyezte meg a gúnyos nő. - Tudod ott voltam a versenyen pénteken, ami után az
a bizonyos incidens történt veled, amiről a fél város beszél- kezdett bele.
Ökölbe szorítottam az ölemben a tenyereimet és nyugodt arckifejezést erőltettem
az arcomra. - Persze érthető, hogy figyelmet akarsz magadnak, ha már a lányunk
annyival jobb volt nálad a jégen- mondta gúnyosan. Elkerekedtek a szemeim.
Először szó nélkül akartam hagyni, de valami azt mondta bennem, hogy ezúttal
nem vonulhatok vissza.
- Tudja, nyilván azért nyertem, mert rossz voltam és azért megyek
én a selejtezőre és nem a drága kislánya, akit nem mellesleg mindenki gyűlöl és
rossz ribancnak tart- mondtam egy gúnyos mosollyal az arcomon. Felálltam és
fogtam a kabátomat. - Anya ne aggódj, fogok egy taxit hazáig- néztem még rá és
kiviharzottam az étteremből.
Amikor kiértem a hideg levegőre már remegtek a kezeim. Ideges
voltam és valószínűleg influenzás is, mert mindenem fájt és borzalmasan melegem
volt.
Kivettem a telefonomat a táskámból, hogy taxit hívjak, de Oliver
még mindig szakadatlanul hívogatott.
- Mit akarsz?!- szóltam bele ingerülten a telefonba. Nagyon jól
tudtam, hogy abban az állapotban gonosz leszek vele, de nem tudott érdekelni.
- Csak tudni
akartam, hogy jól vagy-e- válaszolta meglepetten. Hallottam, hogy ő sincs
otthon, ahogy egy kocsi zúg el mellette.
- Ha tudni akarod borzalmasan vagyok!- mondtam fennhangon és
éreztem, ahogy könnyekkel telnek meg a szemeim.
- Mi a baj?-
kérdezte komolyan.
- Épp most szúrtam el a szüleim egyik üzletét azzal a rohadt nagy
számmal az a baj és lázas vagyok- feleltem.- De most letenném, hogy tudjak
hívni egy taxit...
- Lázas vagy?-
vágott a szavamba. - Indulok
érted. Merre vagy?
- Abban a puccos francia étteremben. Vagyis előtte. De ne gyere
értem, mert nincs rád szükségem!- rivalltam rá a telefonban, de meg se hallotta.
Kinyomta.
Szédülni kezdtem, így inkább a falnak támaszkodtam. Csak akkor
vettem észre, hogy a kabátom nem volt rajtam, de még úgy is borzalmasan melegem
volt. Csak fogtam a fejemet és próbáltam összefüggő gondolatokat és azokon
keresztül cselekvéseket magamra erőltetni, de nem ment.
Egy kicsit sértő volt, hogy anyáék nem jöttek utánam, nem nézték
meg, hogy jól vagyok-e.
A fények kezdtek összemosódni a szemem előtt és egyre jobban
forgott körülöttem a világ. Egyszer csak összerogytak a lábaim és a járdán ültem.
Egy autó fékezett le közvetlen előttem. Oliver szállt ki belőle.
Az arcán aggodalom ült. Karon ragadott és felemelt a földről. A kocsijához
támogatott és beültetett. Egyre rosszabbul voltam, még ülve is azt éreztem,
hogy ide-oda dülöngélek.
Arra eszméltem, hogy Oliver lefékez és kiemel a kocsiból. Azt
mindig is tudtam, hogy erős, de nem gondoltam, hogy képes úgy futni, hogy
közben a karjában tart. Magamba szívtam az illatát, az mindig megnyugtatott, de
akkor nem segített.
- Próbálj meg megnyugodni Liz!- kérlelt. Csak akkor eszméltem rá, hogy a házunkban vagyunk, pontosabban a hátsó kertünkben. - Csak próbáld meg!
- Próbálj meg megnyugodni Liz!- kérlelt. Csak akkor eszméltem rá, hogy a házunkban vagyunk, pontosabban a hátsó kertünkben. - Csak próbáld meg!
- Meddig lesz még ennyire nagyon melegem?- kérdeztem, de a hangom
nagyon halk volt és erőtlen.
- Segíteni fogok- mondta Oliver, inkább csak magának. A hóba
rakott és letérdelt mellém. Fogta a jobb kezem és elkezdte leszedni róla a
kötést.
- Te tudod mi történik velem?- tettem fel egy újabb kérdést, de
lepisszegett.
- Liz, egy kicsit nyugtasd le magad, égetsz!- szólt egy kicsit
szigorúbban. Ezen a mondaton normális esetben nevettem volna, de akkor komolyan
vettem. Viszont a kérést nem tudtam teljesíteni.
A kezem az ég felé emelte és a szemembe nézett. Elmosolyodott és
elengedte a csuklóm.
- Most nagyon, nagyon figyelj rám!- Fogta meg az arcom a két
tenyere között. - Gyűjtsd össze haragot és a rossz élményeket, amik a
közelmúltban értek. Aztán összpontosítsd őket a tenyeredbe, a jobb tenyeredbe-
mondta és hátrébb húzódott. - Az ég felé tartsd a kezed- szólt kicsit
indulatosabban.
Próbáltam azt tenni, amit kért. Azokra a dolgokra gondoltam, amik
aznap este történtek. A családom ridegségére, Jessica anyjának sértéseire, de
ami a legjobban sértett az az volt, hogy Oliver nem volt velem őszinte az előző
nap. Arra a borzalmas és maró érzésre koncentráltam, amit akkor éreztem, amikor
elküldtem. Amikor nem jött vissza, amikor tudtam, hogy hazudott nekem.
Egyre fokozódott a hőség, éreztem, ahogy verejtékcseppek gördülnek
le az arcomon. Vagy könnyek lettek volna?
A tenyeremre koncentráltam és amikor felizzott a sebhely a
tenyeremen tágra nyitottam a szemeim.
A tenyeremből lángok törtek elő, pont, mint azon a bizonyos péntek
estén. Már nem égetett a forróság, a melegség elkezdett elpárologni.
Gyönyörű piros és narancssárga lángok voltak, amik kitartóan
törtek az ég felé. Több méter magas lehetett a lángoszlop. Ámulva néztem rá és
el sem hittem, hogy azt én csinálom. Még a számat is eltátottam, ahogy a
tenyeremből előtörő lángokat figyeltem. Éreztem, ahogy a lelkem örömtáncot jár,
ahogy feléled bennem valami, ami addig mélyen szunnyadt. És feléledt a tűz, a
bennem lévő tűz, ami egész addig elfojtva pislákolt, de onnantól kész volt
teret hódítani magának.
A tűz lassan lett egyre kisebb, majd megszűnt és a kezem
lehanyatlott.
Kitisztult a fejem, már nem zúgott a fülem, nem szédültem és nem
fájtak a tagjaim. Óvatosan felültem és Oliverre néztem, aki pár méterre tőlem
ült a földön és rám vigyorgott.
Körülöttem nem volt hó, mind elolvadt. Felpattantam és dühösen
meredtem a barátomra.
- Azt mondtad hallucinálok! Azt mondtad, hogy ilyen nem
létezik! De mégis többet tudsz erről az egész őrültségről, mint ahogy
gondoltam!
- Liz, én...- kezdett bele és lefagyott az arcáról a mosoly.
- HAZUDTÁL!- kiáltottam sírva. - Megígérted, hogy mindig őszinte
leszel, de hazudtál.
- Liz, van amiben nem lehetek veled mindig őszinte...
- De én mindig elmondtam neked mindent! Bármilyen kényelmetlen
vagy kényes is volt a dolog.
- Menjünk be, meg fogsz fázni- próbálta terelni a témát és felállt
a földről. Közelített felém, de én hátrébb léptem.
- Látni sem akarlak, Oliver- mondtam gyűlölettel tele.
- Liz, nem hagyhatlak egyedül, főleg most nem.
- Megleszek, ne aggódj!- Azzal sarkon fordultam és berohantam a
házba. Kulcsra zártam az ajtót és a szobám felé indultam. Már nem sírtam, a
könnyeim elapadtak, mintha csak azt akarták volna, hogy ne tudjak
megkönnyebbülni egy kiadós sírás után.
Útközben összefutottam az egyik szobalánnyal. - Senki se
zavarjon, Oliver főleg ne!- szóltam hozzá kicsit bunkóbban, mint ahogy illett
volna.
Becsaptam magam mögött az ajtómat és az ágyamra vetettem magamat.
A párnámba ordítottam és az ágyamba ütöttem.
Néhány órányi szenvedés után csak kicsordultak ismét a könnyeim és
megállíthatatlanul folytak tovább. Nem dühös voltam, már nem. Sokkal inkább
csalódott és kétségeim voltak. Nem tudtam, hogy mi fene folyhatott körülöttem
és ez a bizonytalanság kezdett belülről felemészteni.
Egyik napról a másikra felfordult az életem és valamiért az a
bajsejtelmem volt, hogy az még csak a kezdet, hogy lesz még rosszabb is.
Hallottam, ahogy tizenegy óra körül hazaérnek a szüleim, de nem
jöttek be hozzám, ezzel is kinyilvánítva, hogy én hibáztam és szégyellnem
kellene magam.
Hajnali kettő óra felé aludhattam el.
Egyedül éreztem magam, magányosan, mert rájöttem, hogy eltaszítottam az egyetlen embert, aki valaha is képes volt elviselni, akit valaha igazán a szívembe fogadtam.
Egyedül éreztem magam, magányosan, mert rájöttem, hogy eltaszítottam az egyetlen embert, aki valaha is képes volt elviselni, akit valaha igazán a szívembe fogadtam.